– Sokat várok 2024-től – jelenti ki a csinos, negyvenéves Györgyi a találkozásunk első percében. – Elsősorban azt, hogy elegendő vagányságot tudjak pumpálni a férjembe úgy, hogy nekem is maradjon belőle, és végre felhőtlenül örüljek annak, hogy faképnél hagytam az anyósom tehetős családját – hadarja feszülten, majd váratlanul elmosolyodik. – Nem azért viselem ám fényes ruhaként az erőmet, mert győztem, és felsőbbrendűnek érzem magam, csak a házasságra vágyó nőtársaimat akarom meggyőzni, hogy könnyebb lesz az életük, ha esküvő előtt nemcsak a kedvesüket ismerik meg alaposan, de a családját is!  

Györgyi jelentősen jobb anyagi körülmények közé került az esküvője után, mint amilyenek között felnőtt, hiszen tanítónő édesanyja egyedül nevelte fel őt és az ikertestvérét. Mégis elérte végtelen szorgalmával, hogy a fia, Gyurika­ Műegyetemet, a lánya, Györgyike pedig idegenforgalom-vendéglátás szakot végezzen, amiből elég jól megél, ráadásul már beutazta a fél világot. 

– Munkamániás lettem, mint anyukám, a férjemet is abban az idegenforgalmi irodában ismertem meg, ahová diplomázás után felvettek. Elsimítottam egy konfliktust a szülei meg egy görögországi idegenvezető között, közben úgy össze­barátkoztam Etussal, a leendő anyósommal, hogy a következő nyáron már a népes családjával nyaraltam, mert szüksége volt a nyelvtudásomra, a helyismeretemre meg a műveltségemre. Anyukámat is meghívta, de ő elhárította az invitálást, mert már akkor hideglelést kapott a „törzsfőnök” anyósomtól, akit én, kis hülye, csak jóval később ismertem ki. Árpikám, a leendő férjem a közel húsz emberből álló csapatban kezdett udvarolni, pedig nem tört ránk vad forgatagként a szerelem. De azt mindketten tudtuk, elmúltunk harmincöt évesek, megszerettük egymást, jó a szex is, éreztük, idő van… Persze Etus fütyült ránk, az ő élete Leventéről, a nagyfiáról szólt, akit zseninek kiáltott ki. ­Bi­zony az anyai rajongása is szerepet játszott abban, hogy Árpi bátyjából erőszakos zsarnok lett, aki úgy tud szóval, tettekkel és metakommunikatív jelzésekkel bántani, hogy a „megalázás tanszéken” lehetne professzor. Persze amikor beköltöztem Etusék hatalmas házába, ahol önálló, kétszobás lakrészt alakítottak ki Árpinak és nekem, lelkesen meséltem a barátnőimnek, hogy imád a férjem, kedvel az anyósom meg az apósom, csak egy nagyképű sógort kell elviselnem, ami nem lesz nehéz háromszáz négyzetméteren. A barátnők hittek nekem, csak anyukám hajtogatta, „jobb lenne, ha bérelnétek egy kis lakást a férjeddel…”.

Öregedő, lila liba 

Györgyit olyan egészséges önbizalommal vértezte fel az édesanyja, hogy lepattantak róla a sógor sértései. Legyintett, amikor Levente női kotyogásnak minősítette, ha véleményt mondott; nem reagált, amikor azt hangoztatta, hogy a nyelvtudáshoz nem kell ész, csak fenék – Györgyi négy nyelven beszél, a sógor karrierjéhez elég volt az angol –; csak akkor gurult méregbe, amikor észrevette, a tehetséges férje súlyos kisebbrendűségi érzéssel küzd. Pedig ő is villamosmérnök lett, mint az apja meg a testvére – azonos intézményben végeztek –, legfeljebb nem kapott státuszt a tanszéken, mint a család zsenije. Ő csak (?) egy céget hozott létre, amely politikai hátszél nélkül is prosperált. Ez nem érdekelte Etust, csak az elsőszülöttje sikereivel dicsekedett. Ha Levente néha-néha publikált egy tudományos cikket, arról a Facebook népe éppúgy értesült tőle, mint a fejmosó a kedvenc fodrászüzletében. 

– Eleinte röhögtem a kivételezésén, de amikor felfedeztem, hogy a férjem fél az anyjától meg a bátyjától, elhagyott a humorérzékem. Például lehetősége lett volna a cége jelentős bővítésére, amihez egy közeli kisvárosba kellett volna költöznünk, de az anyja ellenezte. Hogy döntött Árpi? Naná, hogy maradtunk! A profitja is maradt a régi színvonalon…

Tavaly, április másodikán, Györgyi születésnapi partija után tört ki a mindent elsodró családi vihar. A vendégek már elköszöntek, Györgyi leszedte az asztalt, Etus mosogatni készült, az após aludni ment, Árpi felballagott az emeletre, hogy megágyazzon magának és az ünnepeltnek, csak Levente ivott tovább. „Hé, nagysága, jövőre te is negyven leszel! Ha már megnősült a hülye öcsém, elvehetett volna egy hamvas kiscsibét, és nem egy öregedő, erőszakos, lila libát!” – kiáltotta Györgyinek, akiben néhány pohár pezsgő után elgyengült a viselkedési kontroll, tehát felkapta a fonott kenyértartót az asztalról, és a sógora felé hajította. Véletlenül a fejét találta el… „Megöllek, te szemét k…” – ordította Levente, Györgyi pedig a lépcsőházba ­menekült.

– Nem akarom részletezni, mi történt, amikor utolért, ma is szégyellem. Legyen elég annyi, hogy lökdösött, megütött, letépte a blúzomat, és azt üvöltötte, hogy szétvertem a családjukat, amikor benyomultam közéjük a „prolinagy” mellemmel. Csak akkor engedett el a tudós tanár úr, amikor az anyja ránk talált, és üvöltött. De nem a fiát szidta ám, hanem engem! Ócska kurtizánnak nevezett, megtiltotta, hogy „kikezdjek” a nagyfiával, és beígérte, hogy kinyír, ha tönkreteszem a családjuk jó hírét. Zokogva rohantam fel a lakrészünkbe, ahol csecsemőként aludt a férjecském. Szépen megágyazott, kikészítette a legszexisebb hálóingemet, de én csak ordítottam, és amikor nem volt hajlandó azonnal elindulni anyuhoz, összekaptam a legfontosabb cuccaimat, majd kirohantam az éjszakába.