Fiatal sportolók rokonokkal és szurkolókkal 1972. október 13-án Uruguayból Chilébe repültek. Bolondoztak, nevettek, fényképeztek. Délután fél négykor azonban a film elszakadt: a repülőgép sziklának ütközött.
A gép jobb szárnya letört, néhány utas és a személyzet kizuhant. Másodpercekkel később a gép újabb hegycsúcsnak csapódott, a törzs pedig, mint egy rakéta, háromszázötven kilométeres sebességgel süvített tovább a havas lejtőkön, míg egy hópadon meg nem állt. A gépen tartózkodó negyvenöt utas közül tizenkettő vesztette életét a zuhanásban. A sérültek közül további öten nem élték túl az első éjszakát.
Uruguay Dél-Amerika második legkisebb országa, fejlett, jóléti állam, „Dél-Amerika Svájcaként” is emlegetik. Egy rögbiegyesület tagjai, tizenhét és huszonnégy év közti, középosztálybeli fiúk egy chilei csapattal vívtak volna barátságos mérkőzést. Október 12-én szálltak fel a légierőtől bérelt turbópropelleres Fairchild repülőre. Egyenesen Santiagóba repültek volna, de olyan rossz időt jelentettek a hegyekből, hogy Julio César Ferradas kapitány úgy döntött, inkább leteszi a gépet az argentinai Mendozában.
A katasztrófa másodpercei
Másnap délután, 2 óra 18 perckor szálltak fel újra. Jobbra az Andok hatalmas csúcsai, ameddig a szem ellát, olyan óriásokkal, mint a 6720 méter magas Mercedario. Mivel a gép maximum 8500 méter magasan volt képes repülni, az útvonal egy szűk hágón át, alacsonyabban vezetett. Amikor a pilóta úgy vélte, már elhagyta az Andok veszélyes, magasabb hegycsúcsait, ereszkedésbe kezdett. Ez a végzetes navigációs hiba vezetett a balesethez.
Nando Parrado, az egyik túlélő Csoda az Andokban című könyvében így írta le a katasztrófa másodperceit: „Anyám és húgom hátranézett az üléstámlák fölött. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd hatalmas rengés rázta meg a gépet. Fém dörzsölődött fémnek, irtózatos csikorgással. Egyszerre csak az égboltot pillantottam meg magam fölött. Jéghideg levegő csapott az arcomba, és különös nyugalommal állapítottam meg, hogy a folyosón felhőfoszlányok kavarognak. Nem volt idő arra, hogy értelmezzem a látványt, imádkozzak vagy féljek, mert mindez egy szívdobbanás alatt történt. Aztán valami irdatlan nagy erő kitépett az ülésemből, és előretaszított a sötétbe, a csöndbe.”
Majdnem mindenki megsérült, néhányan azonban karcolásokkal megúszták. Amikor kimásztak a törzsből, dermesztően szép látvány tárult a szemük elé. Körös-körül hatalmas, hóval borított hegyek, kanyargó gleccserek, az örök jég birodalma. Gyönyörű, ám az ember számára halálos, élettelen, jeges pusztaság.
Hogy a szerencsétlenül járt utasokból végül tizenhatan hazatérhettek, az sokak szerint csoda. Valóban az, de a csodához kellett ezeknek a fiataloknak az intelligenciája, lelkiereje, egymás iránti bizalma és szeretete is.
Csontig hatoló hidegben
A csapatkapitány, Marcelo Pérez del Castillo alig sérült meg, így azonnal kezébe vette az irányítást, megszervezte a mentést, és munkába állította a sértetlen fiúkat, akik kiszabadították az ülésekbe szorult társaikat. A fiúk közül ketten, Roberto Canessa és Gustavo Zerbino medikusok voltak, így ők látták el az orvosi feladatokat, amennyire lehetett. Egymás után kerültek elő az utasok az ülésroncsok közül, igyekeztek ellátni a sokszor rettenetes sérüléseiket. Néhányukon nem lehetett már segíteni, hamarosan elvéreztek. A másodpilóta, Dante Héctor Lagurara még élt, amikor megtalálták az ülésébe szögezve, és azt suttogta: „Elhagytuk Curicót, elhagytuk Curicót…” (Az utolsó várost, ami felett a repülő elhaladt – a szerk.)
A fiúk könnyű nyári holmikat viseltek, csak néhányukon volt sportkabát vagy vékony dzseki. Nem volt meleg takarójuk, semmi, amiben túlélhették volna az éjszakai mínuszokat. A kapitány vezérletével valamennyire kiürítették a gépet: a halottakat kivontatták, a sebesülteknek helyet készítettek, majd a törzs nyílását bőröndökkel, kiszakadt ülésekkel igyekeztek eltorlaszolni. A csontig hatoló hidegben egymáshoz bújtak, és testükkel melegítették egymást.
A fiatal, sportos fiúkat jó erőnlétben érte a katasztrófa. Az első héten átkutatták a gépben fellelhető összes poggyászt, és találtak némi csokoládét, kekszet, lekvárt, egy kis szeszt. A vízre nem volt gondjuk, hiszen hóból akadt elég. Ezzel a minimális táplálékkal egy hétig tudták kihúzni.
Mindeközben csapatkapitányuk egyfolytában tartotta bennük a lelket – már úton vannak a mentők, jönni fognak értük hamarosan. A géptörzs fölött, a magasban kétszer is elhúzott egy-egy repülőgép, de hiába kiáltoztak, azok nem láthattak és nem hallhattak semmit.
Kulturális tabut léptek át
Az éhségtől a végletekig elgyengülve a fiúk ráébredtek, hogy túlélésük egyetlen lehetséges módja, ha elhunyt barátaik testéből esznek. Kegyetlenül nehéz lehetett azt a kulturális tabut átlépni, amit a kannibalizmus jelent – de nem volt más választásuk. A két orvostanhallgató vállalta az iszonyatos műveletek elvégzését a roncsban talált üvegcserepekkel.
Óriási sokként érte a túlélőket, amikor a tizennegyedik napon a nehezen életre lehelt rádiójuk megszólalt, és megtudták, hogy miután a chilei hatóságok tíz napon át hiába kutattak az október 13-án eltűnt uruguayi gép után, abbahagyják a keresést. Egyesek lélekben feladták a hírre, de voltak, akiket megerősített a tudat, hogy csakis a maguk erejéből kerülhetnek ki ebből a jeges pokolból. Nando Parrado, a legelszántabb mindük közül, fejben már eltervezte az expedíciót. Roberto Canessát szemelte ki társául, ezt a magának való, higgadt és leleményes fickót. Először nem járt sikerrel, a másodéves medikus őrültségnek tartotta az ötletet, de nemet sem mondott. Mielőtt azonban útra kelhettek volna, a hegy ismét megmutatta, ki az úr az Andokban.
Október 31-én éjszaka lavina zúdult a géptörzsre, további nyolc ember halálát okozva. S még nem volt vége! Egy következő lavina teljesen beborította a gép maradványait, a túlélők két napig a géptörzsbe szorultak, míg felettük hóvihar tombolt.
Átkeltek a gleccseren
December 12-én Nando Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintín elindultak, hogy segítséget találjanak. Vizintín később visszafordult, mert nem volt elegendő élelmük. A két fiú felmászott a 4670 méteres gleccser nyugati gerincére, átkeltek rajta, majd tíz nap alatt leereszkedtek a völgybe. Elképesztő teljesítmény volt: kiéhezve, hegymászó-felszerelés, térkép és meleg holmi nélkül! A tizedik nap este látták meg a folyó túlpartján lovagló férfit, aki végül segítséget hozott.
Fent rekedt barátaikhoz már másnap útnak indultak a mentőhelikopterek, a fedélzeten Nando Parradóval, aki a baleset helyszínére irányította a pilótákat. A lapok karácsonyi csodaként emlegették a megmenekülésüket, a sajtó kíméletlenül zaklatta a túlélőket, címoldalon hozták a kannibalizmust.
Két évvel a baleset után, a gleccser közelében, egy sziklás hegyfokon építettek sírhelyet az áldozatok maradványainak. Az Andok csúcsai azóta is őrzik az egyszerű kőrakást, tetején egy kis acélkereszttel.
A túlélők ötvenkét éve
A tragédia túlélői az elmúlt években minden december 22-én összejöttek, hogy megemlékezzenek a napról, amikor a hegy elengedte őket. Tizennégyen még életben vannak.
Roberto Canessa hetvenegy éves. Elvégezte az orvosi egyetemet, és neves gyermekkardiológus lett. Visszatért a rögbihez is. Laura Surracóval kötött házasságából két fiú és egy lány született, ma már az unokáinak is örülhet. Munkája mellett motivációs trénerként is tevékenykedik, 2016-ban Túl kellett élnem címmel könyvet írt a hegyen átéltekről.
Nando Parrado hetvennégy éves. Nehezen tudott megbékélni édesanyja és húga elvesztésével, akik áldozataivá váltak a szerencsétlenségnek. Versenyautó-pilótaként dolgozott, majd átvette édesapja üzletét. Később televíziós személyiség, motivációs tréner lett. Két lánya és három unokája van. Csoda az Andokban című könyve 2006-ban jelent meg.
Gustavo Zerbino hetvenéves. Hat évfolyamot végzett el az orvosi egyetemen, végül mégsem vált belőle orvos. Üzleti tanulmányokat folytatott, rögbizett, az Uruguayi Rögbiszövetség elnöke is volt. Kétszer is szervezett látogatást a tragédia helyszínére, hogy tisztelegjen az áldozatok előtt. Vállalkozásai mellett motivációs előadóként is dolgozik.
Antonio Vizintín hetvenéves. A hó társadalma című film bemutatása után interjút adott a Forbes Women magazinnak: „A film nagyon pontosan tükrözi a hegyen átélt valóságot, az elhagyatottságot, az éhséget, a fájdalmat, a kétségbeesést, a pánikot, a halált, de a bajtársiasságot és a lelkierőt is, amivel túlélhettük a semmi közepén.”
Egy tragédia, két film
Az eseményeket feldolgozó amerikai filmet Életben maradtak címmel 1993-ban mutatták be, Frank Marshall rendezésében. A főszerepet észak-amerikai színészek alakították, Nando Parradót Ethan Hawke játszotta, Roberto Canessa szerepét Josh Hamilton kapta. Igazi hollywoodi alkotás született.
A Netflixen január óta látható A hó társadalma című film, amelyet a spanyol Juan Antonio Bayona jegyez. A rendező ismeretlen dél-amerikai színészekkel forgatott, és jóval valósághűbben mutatja be a tragédiát, a fiúk nagyszerű közösségét, akiknek az összetartása, élni akarása katartikus élményt nyújt.
Fotó: GETTY IMAGES, PROFIMEDIA, IMDB.COM, FACEBOOK, NETFLIX
