Pszichoanalitikus vagy, hogyan dolgozol?

A pszichoanalízis a mélylélektani terápiák közé tartozik. A pszichoanalitikus az ülés során a tudattalan érzelmi munkamódokat szabadon lebegő figyelemmel követi. A kliens által elmondottak, az azon átszüremkedő érzelmek, az esetleges tünetek és a saját szaktudása alapján kialakul benne egy kép arról, hogy miért és hogyan jönnek létre bizonyos érzelmi, viselkedési forgatókönyvek. Kifejezetten a tudattalan érzelmi stratégiákat figyeli, és lehetőleg a legkorábbi életkoroktól kezdve vizsgálódik.

Ez egy lassú műfaj, igaz?

Igen, nem lehet gyorsítani, pörgetni, azzal ellentétben, ahogyan ma sok, különösen online platformon azt ígérik, elég egy jó mondat, és valamiféle megvilágosodás vagy ahaélmény mentén máris beindulnak a változások. Ez nem így van. Ráadásul mindenkinek megvan a maga pszichés sebessége. Amikor az elmondottakat nem­csak felfogja, hanem azok átmennek egy érzelmi folyamaton is: ezzel válik teljessé a megértés. 

Szenvedélyesen foglalkoztat a digitalizáció, miért?

Azért, mert szeretném megértetni: a 21. században nem szabad tudatosság nélkül működnünk, mert különben felcsévélődünk egy spulnira. Fejlesztő programozók termékeire adunk olyan érzelmi reakciókat, amelyek hasonlítanak a valódi életben átéltekhez, csak sajnos sokkal gyorsabbak. Gyanútlanul élünk az online világban, ahol védtelenek leszünk. Abban a csapdahelyzetben vagyunk, hogy a személyiségünk teljesen múlt századi módon van bekötve, miközben az online térben próbálunk 21. századiak lenni. Ez állandó érzelmi munkát igényel, és iszonyú fárasztó. Az online és az offline létezést valamilyen módon egymás mellé kell simítanunk. Én minden egyes megszólalásomban amellett érvelek, hogy a valóság kapjon nagyobb súlyt. Akarod-e, hogy a gyereked azt lássa, hogy te már csak GPS-szel tudsz navigálni, és ha nagy hirtelen megkérdezik, merre van észak, nem tudod megmondani? Vagy hogy a konyhában már semmit nem tudsz fejből komponálni, hanem egyből az online receptekhez fordulsz?­ Egy gyereknek nagyon fontos tanulás, hogy anya vagy apa mihez nyúl először. Ha azt látja, hogy offline, analóg módon is meg lehet oldani dolgokat, akkor húsz év múlva, ha véletlenül lesz egy hosszabb áramkimaradás, nem fog pánikba esni, mert pontosan tudja, hogy létezik gyertya meg gyufa. 

A könyvben hangsúlyozod: a lassúságban érték rejlik. Például a krízisek feldolgozásához időre van szükség, de ezt az időt sokszor nem adjuk meg magunknak. 

Azt hiszem, azért nem adjuk meg, mert sokszor úgy tűnik, hogy nincs is erre szükség. Pedig különösen egy kamasz fejlődő személyiségének idő kell ahhoz, hogy bizonyos szakaszokon átjutva lehetőleg pozitív élményeket szerezzen. A gyereknek a saját pszichés sebességével kell megélnie a világot, reagálni az érzelmi helyzetekre. Meg kell tanulnia elemezni az összefüggéseket, így fedez fel egy csomó érzelmet, így sajátítja el az empátiát. Márpedig az érzelmi folyamatoknak most meglehetősen nagy része átkerül a közösségi média felületeire, az okoseszközök és az alkalmazások pedig egyre gyorsabbak, és hihetetlenül gyorsan pör­getik az érzelmeket is. 

A nagy ingergazdagságban az is elmarad, hogy magunkkal legyünk. Pedig az nagyon hasznos tud lenni.

Látod, a 21. században úgy beszélünk erről, mintha valami óriási dolog lenne, hovatovább egy szupererő. ­Ahhoz, hogy az egyedüllét jól elviselhető legyen, az
kell, hogy legyen valamilyen érzelmi kap­csolatod önmagaddal. Ehhez pedig az szükséges, hogy időnként tudj önmagadra is figyelni, reflektálni. Ez akkor jó, ha belső indíttatásból fakad. Ha az ember a külső elismerésekből szerzi az önértékelését, a lájkokból, posz­tokból vagy kommentekből, akkor az olyan, mint egy infúzió, amit újra kell tölteni. Ezt hívom én kívül hordozott önérté­kelésnek. Ezzel szemben a belülről fakadó önértékelés az, amire igazán lehet támaszkodni. 

Ennek kialakulásában meghatározó a család, nem?

Igen. Nagyon fontos a kommunikáció. Ha nem is va­csorázik minden este együtt a család, legalább jöjje­nek már össze fél órára a nappaliban! Az anyataxiban lefuttatott tizenöt mondatos beszélgetés a lehajtott fejű kamasszal, az nem ugyanaz. Ráadásul a mai szülőknek már nemcsak azt kellene megkérdezniük, hogy mi volt ma az iskolában, hanem azt is, hogy mi történt ma az online térben. Kicsi kortól épülő nagyfokú bizalom kell ahhoz, hogy például a gyerek elmondja, ha bántják. 

Megdöbbentő, amikor arról írsz, hogyan marad el a szemkontaktus az anya és a gyereke között, már a szoptatás idő­szakában.

A csecsemőnek szüksége van az anyai tekintetre. Kettejük tekintetének összekapcsolódása a baba agyi szinapszisai között valóságos tűzijátékot gyújt be. Elindul az érzelmi kapcsolódása az anyá­val. Ha az anya „analóg”, akkor erre számtalan lehetősége van. Ha viszont félig a digitális térben él, akkor ez nehezebb. Kaptam én már klienstől olyan­ kérdést, hogy ugyan mi a különbség, ha a játszótéren a gyereke mellett Nők Lapját olvas, vagy a Facebookot pörgeti. Nagyon más a két helyzet.­ Ha ­offline maradsz, még ha olvasol is, a gyerek első jelzésére felkapod a fejed. Az online tér azonban sokkal intenzívebben beszippant, felspannolja az érzelmeinket. Onnan átzsilipelni a való életbe, az nem megy egy másodperc alatt. Ha rá is pillantunk a gyerekre, belső figyelmünket tekintve még az online térben vagyunk. Márpedig az anyai egyfókuszú figyelem mindennél fontosabb. És ha az eljövendő évtizedekben megosztott ­anyai figyelemmel kell számolni, akkor a jövő gye­rekeinek érzelmi fejlődése kicsit másképp alakulhat.

Miért fontos, hogy értsük, mit jelent a szeparációs szorongás?

A születés utáni időszakban a babának traumát jelent, amikor anya kimegy. A nyolc-tizenkét hónapos gyerek már megtanulja, hogy ha anya el is megy, utána visszajön, kialakul benne ez a bizalom. Az, hogy később ­mennyire szorulunk rá másokra érzelmileg, mennyire van szükségünk arra, hogy megtámasszanak minket, attól is függ majd, hogy saját magunknak mennyi támaszt tudunk nyújtani. Ehhez pedig az kell, hogy bizonyos élet­helyzeteket egyedül is fel tudjunk dolgozni. A közösségi média megjelenése szinte kilőtte ezt a lehetőséget. Annak a gyereknek, akinek a kezében okoseszköz van, egy másodpercre sem kell egyedül lennie. Az ő önma­gához való kapcsolódása lényegében másokon ke­resztül vezet. A másoktól érkező visszacsatolás persze alkothat egy építőkockát az önértékelésében, de közben tudni kell ebben szünetet tartani. Bringázzon haza egyedül, szöszmötöljön a kertben, a konyhában. Egy gyereket bizonyos életkor után muszáj is néha egyedül hagyni, hogy rendezze a lelkét, hogy tudjon gondolkodni. 

A párkapcsolatainkban is okoz extremitásokat az okoseszköz-használat. 

Igen, például a társkeresésnél. Már pár perc közösségimédia-használat is önkontrollvesztéshez vezet. Az emberek olyasmiket éreznek és élnek át, írnak le és várnak el egy frissen megismert idegentől, ami teljességgel indokolatlan. Az úgynevezett online személyiség munkamódban impulzívabbak, gátlástalanabbak vagyunk. 

Kicsit olyan, mintha alkoholt innánk?

Pontosan. Sokan már az első talál­kozást megelőzően órákig csetelnek, és olyan dolgokról mesélnek egymásnak, amikhez utána nem, vagy alig lehet hozzáilleszteni a tényle­ges kap­csolatot. Ez egy olyan fokú telítődés, amit nem lehet kibírni. Ráadásul – a sze­parációs szorongást csökkentendő – mindenki azt várja, hogy a randevú után rögtön érkezzen visszajelzés. Ha valaki negyvennyolc órán belül nem jelentkezik, akkor én már azt hallom a rendelőben, hogy az illető egy szemétláda. Pedig hát miért is? Ha visszagondolunk, régen előfordult az a helyzet, hogy az embernek vasárnap volt egy randija, és csak szerdán beszélt újra az illetővel. 

Kénytelen volt várni.

Igen. Úgy tűnik, a várakozás megint csak egy szuperképesség lett.

Az is érdekes, hogy módosultak az intimitáshatárok. Az online térben könnyen, gyorsan beengedünk valakit, a való életben viszont mintha nagyobb lenne a távolságtartás. Ez elég paradox helyzet.

Paradoxnak tűnik, de tulajdonképpen ez a személyi­ség egészséges működése, védekező mechanizmus. Ha van egy tér, ahol túlságosan transzparens lettél, akkor a kapu egy másik térben visszacsukódik. A harminc-negyven-ötven évesek körében is általánossá vált a pókerarc: ne lássák rajtam, mit érzek. 

Zárszóként a könyved címét idézném: hol a boldogság?

Petőfi azt mondaná, hogy egy barátságos, meleg szobá­ban. A 21. századi módra adott válaszom az, hogy sze­rintem a boldogság továbbra is a való életben van. Az igazi, teherbíró kapcsolatokban, a kont­roll visszaszer­zésének képességében és a belső fejlesz­tésű önértékelésben. Legyünk mi magunknak az a barátságos, meleg szoba. 

Fotó: FALUS KRISZTA