A kirakat mögött mélyvörös rózsacsokrok, plüssmacik szívvel a kezükben, az éttermekben egymás szemébe vesző párok, a tévében pedig romantikus filmek mennek aznap… Naná, hogy a szerelmet ünnepeljük. Lehet fanyalogni, de Valentin-napot tartani nagyon is kellemes dolog (rendben, jó üzlet is), és ha megünnepeljük, akkor nyilván van valaki, akiért dobban a szívünk, akihez hozzá lehet bújni, akiért érdemes rózsát venni, és csokiszívet.

Sokat szelídült ez a februári ünnep, mióta az ókorban először megtartották Rómában. Akkor még a termékenységi rítusok voltak divatban, melyeknek részeként a papok adtak egy kiadós verést a fiataloknak, és volt tombola is, ahol a férfiak hajadon nők nevét húzták, hogy „egy kis időt együtt töltsenek”, amikor akár szerelem is kialakulhatott. Vagy nem.

Sokunknak később jött ez az ünnep, nem ismertük Valentint kamaszként, amikor úgy igazán lehetett volna ünnepelni, mert egy pillanatra sem vettük le a rózsaszín szemüveget. Virágot tavasszal csak nőnapra volt kötelező venni. De miért is ne tartanánk meg a Valentin-napot? Persze, mindenki a maga módján. Elég egy ölelés, pár elsuttogott szó, egy elküldött vers. Boldogok vagyunk tőle plüssök és lufi nélkül is.

Szívmelengető történet a címlapszereplőinké a 12. oldalon, a korabeli szerelmek kialakulásáról, udvarlási szokásokról pedig az 56. oldalon olvashatnak érdekességeket.