Majdnem pontosan négy éve találkoztunk, a friss igazgatói kinevezésed kapcsán, célokról és tervekről meséltél lelkesen. Az interjú 2020. március 4-én jelent meg egy napilapban, és most megnéztem, a miniszterelnök éppen aznap jelentette be az első hazai Covid-fertőzöttet. Hogyan élted meg, hogy így indult az igazgatói ­karriered?

Olyan volt, mint amikor hirtelen satuféket kell nyomni. A kinevezésem után kilenc nappal bezártuk a színházat. 

Nagyon csalódott voltál?

Nem. Ki kellett találni, hogy őrizzük meg a társulat mentális egészségét, tele voltunk munkajogi kérdésekkel. Ez olyan új kihívás volt, hogy nem értem rá azon keseregni, „mi lett volna, ha”.

Egyébként is ilyen típus vagy?

Igen. De a járványidőszakban derült ki rólam, hogy erősségem az újratervezés. Tulajdonképpen azóta is ezt csináljuk, mert a Covid után jött az ukrajnai háború, az infláció, az energiaválság. Ez jó tanulási folyamat volt, például arra nézve, hogyan lehet a száztíz kollégával hatékonyan kommunikálni. Partnerként kezelem a társulatot, szeretem, ha tudják, mi miért történik. Olyan típusú vezető vagyok, akihez bárki bekopogtathat.

Továbbra is játszol színészként néhány előadásban, és rendezel is. Ilyenkor kikapcsolod magadban az igazgatót?

Ki. Olyankor az első számú feladatom, hogy színészként megfelelően bepróbáljam és eljátsszam a szerepet. Ha viszont bármilyen technikai probléma felmerül a színpadon, vagy tönkremegy valami, azonnal megszólal bennem az igazgatói vészcsengő, hogy mi az én felelősségem, mit kell elintézni. Az igazgatóság mellett kevesebbet tudok játszani, de nem szeretném teljesen elengedni a színészetet. Amikor összejönnek a dolgok, és nagyon fáradtnak érzem magam, akkor nem állítom, hogy könnyű felmenni a színpadra, de utána mindig úgy megyek haza, hogy de jó volt! Ez nem csak magam miatt fontos. A bábszínház hatalmas, nyolcemeletes épületében a hatodikon van az irodám. Ha csak itt mozognék, és nem lennék lent, a színpad közelében, sok dolgot nem éreznék meg, például hogy a társulat éppen milyen állapotban van, és nem látnám testközelből a felmerülő − akár technikai, akár emberi − problémákat.

Ezek szerint szeretnél játszani, ameddig csak lehet.

Addig, ameddig jól működöm a színpadon. Például­ a Pettson és Findusz előadás tíz éve megy, nagyon hozzám nőtt, de azért időről időre megkérdezem magamtól, nem öregedtem-e ki a kismacska szerepéből. A színház előző igazgatóját és volt osztályfőnökömet, Meczner Jánost szoktam ilyen kérdésekkel ostromolni, bízom az őszinteségében. Ha szól, abban a pillanatban átadom a szerepem a fiatalabb generációnak.

Legutóbb a Dekameron 2023 című előadásban láttalak színpadon. Ez egy felnőtteknek szóló, nagyszabású előadás, mindenkit kapacitálok a szűkebb és tágabb környezetemben, hogy nézze meg, de elég gyorsan elkapkodják a jegyeket. Mondhatjuk, hogy ez a darab berobbant?

Abszolút. Pont most készítettünk egy kérdőíves felmérést a nézők kedvenceiről, az első egy kisgyerekeknek szóló előadás lett, a második a Dekameron 2023. Utána megint jön egy gyerekdarab, majd újra egy felnőtt. Szépen fej fej mellett halad a bábszínház gyerek- és felnőttvonala, ami régi vágyunk volt.

Mit jelent ma a bábszínház? 

Nemcsak a Budapest Bábszínház brandjét építjük, hanem általánosságban a bábműfajét is. Sokak fejében az él, hogy a bábszínház egyenlő a kesztyűs bábbal, pedig az csak egy technika a sok közül. Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy az embereknek evidens legyen az, hogy többféle bábtechnika létezik. Vannak össz­művészeti jellegű előadásaink is, amelyekben az élő színészi játék vagy a tánc együtt jelenik meg a bábbal. Ez határtalan műfaj. Mindig tartunk csecsemőknek, kamaszoknak és felnőtteknek szóló előadásokat is repertoáron, de nem téveszthetjük szem elől, hogy a legnagyobb bázisunk az óvodás-kisiskolás korosztály. Nagyon sok nézői visszajelzést kapunk arról, hogy a kísérő felnőttek ugyanúgy élvezik a gyerekelőadásokat, mint a kicsik. Máshol is egyre fontosabb szempont, például az animációs filmek világában, hogy amikor a gyereket moziba visszük, ne aludjunk be mellette az érdektelenségtől. Mi megtiszteljük a gyerekközönségünket azzal, hogy nem „gügyögünk” nekik, ugyanazokkal a minőségi elvárásokkal dolgozunk, mintha felnőtteknek készítenénk előadást.

A magas pozícióban lévő nőket, különösen, ha színházigazgatók – belőlük ugyanis nem sok van –, „illik” megkérdezni a női vezetői lét milyenségéről. Szerinted 2024-ben van még ennek a kérdésnek jelentősége?

Nincs.

Érezted valaha azt, hogy a női mivoltod miatt neked máshogy, többet, jobban kell teljesítened?

Nem. Mindig csak előnyét éreztem annak, hogy nő vagyok. Bárkivel, bárhol tárgyalok igazgatói minőségemben, nem tapasztalok hátrányos megkülönböztetést, sőt, talán még örülnek is neki, hogy a sok férfi között feltűnik egy nő.

És mi a helyzet az anyasággal? Hogyan tudod összeegyeztetni a színészi és az igazgatói munkát a három gyerekkel? Mindenki a munka-magánélet egyensúly tuti receptjét keresi.

Biztos, hogy nem én fogom megmondani a tuti receptet! (Nevet.) A munka és a család közötti egyensúly megtalálása a legnagyobb kihívás az életemben. Tudom, hogy nem lenne szabad hazavinni a munkát, de nem sikerül. Az angolnak van jó szava erre: workaholic. Na, ez vagyok én, munkafüggő. De azért, mert azt csinálom, amit imádok! Vannak hobbijaim egyébként, érdekel más is a színházon kívül.

Például?

A lakberendezés, a dizájn. Bábos beállítottságú ember vagyok, ezért nagyon szeretem a tárgyakat magam körül. Egy szép formájú széktől el tudok alélni. Feltölt az is, ha a kertben ültetek, gazolok. Új dologként jött az életembe tavaly nyáron a jóga, hajnalonként a Balaton partján ezzel kezdtem a napot. Ennek valószínűleg ahhoz a balanszhoz van köze, amit folyamatosan keresek, és nem sikerül saját magamtól megtalálnom.

A balansz egyik oldaláról, a munkáról már beszéltél. Mi a helyzet a másik oldallal, a családdal?

A lányom, Lili tizenöt éves, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jár dráma tagozatra. Minket nagyon meglepett az élet, mert második gyereket terveztünk, és második-harmadik gyereket kaptunk: az iker­fiaim most tizenkét évesek. Amikor kiderült, hogy ikreket várok, azért nagyon megijedtem ám. De aztán úgy voltam vele, hogy ha a Jóisten azt gondolja, itt jó helyen vannak, és ezért kettőt küld, akkor jöjjenek! (Nevet.) Nem igazán ismertem olyan színésznőt, akinek három gyereke van, ráadásul ilyen kis korkülönbséggel, és féltem, hogy elveszítek valamit, amit nagyon szeretek. Mert az egyik szerelem a bábszínház. A másik természetesen a férjem és a gyerekek. Azt szoktam mondani, hogy a Budapest Bábszínház a hetedik családtagunk. (A hatodik a kutyánk.) Mi családként gondolunk erre a színházra és az itt dolgozókra, nemcsak én, hanem a férjem is. 

A gyerekeid sokat voltak bent kicsiként?

Nem. Nem a színházban nőttek föl, ezt tudatosan szerettem volna elkerülni.

Miért?

Attól féltem, hogy ha állandóan itt vannak, az befolyásolja őket, és esetleg nem fogják úgy érezni, hogy más választásuk is van. Miközben annyiféle út létezik. Áron fiam képzőművészeti vonalra szeretne menni. Ritkán játszik számítógépen, neki az a kikapcsolódás, ha rajzol és fest, csak úgy ömlik ki belőle ez a típusú tehetség. Dávid pedig minden tekintetben küzdő szellem, kosárlabdázik és focizik, imád sportolni. A lányom egyébként meglepett minket, hogy dráma tagozatra jelentkezett. Természetesen támogattuk a döntésében.

Miben nyilvánul meg a munkamániád? Otthon is állandóan jár az agyad?

Igen. A színházon gondolkodom, és a fiatalokon, akiket a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok. Nagyon nehéz erről lekapcsolódnom, ezt be kell vallanom. Sokszor ostorozom magam, hogy vajon mennyi energiát fordítok ehhez képest a családomra. Néha megkérdőjelezem magam anyaként, hogy amikor a gyerekeim felnőnek, mit fognak rólam gondolni. Vajon mennyire voltam jelen az életükben, mindent megtettem-e, amit kellett? Tudok-e pozitív példával járni előttük azzal, hogy olyan foglalkozást érdemes választani, amit ennyire szeretünk, és szívünket-lelkünket beleadjuk? A férjem elképesztően támogató, azt mondta nekem, higgyem el, olyan dolgot kapnak tőlem a gyerekeim − a művészet közelségét −, ami egy életen át elkíséri őket. Ezzel azért megnyugtatott.

Ő is színházi ember?

Egyetemista koromban ismerkedtünk meg, egy sorozatban játszottunk együtt. Ő aztán nem akart színházba szerződni, a film vonzotta, végül civil foglalkozást választott. Rendkívül kreatív ember és csodás apa. Mindig azt mondja, én keresem magamnak a feladatot. Voltak hullámvölgyek ezzel kapcsolatban, amikor le kellett ülnünk beszélni, és adott esetben muszáj volt visszavennem a munkából. A házasságért is meg kell dolgozni, hogy működjön. De ahogy ő tud örülni a sikereimnek, azt csak kívánni tudom mindenkinek. Egy kedves kollégám azt mondta róla, ő az a típusú ember, aki röptet. Ez nagyon szép megfogalmazás. Nem visszanyom, hanem odavesz a tenyerére, hogy menjek, röpüljek. Most beszélhetnék az „erős nőről” − én tényleg ki tudom húzni magam a hajamnál fogva egy-egy nehéz szituációból vagy lelki összezuhanásból −, de háromgyerekes anyukaként megfelelő társ nélkül ez nem menne. Talán ez a receptem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtaláltam őt. 

Fotó: Falus Kriszta, smink: Balázs Jelena