Bíró Dalma a taposóaknák betiltására szerveződött nemzetközi kampány aktivistájaként munkatársaival együtt 1997-ben Nobel-békedíjat kapott. Küzdelmének eredményeképpen ma nemzetközi egyezmény tiltja a taposóaknák gyártását, felhasználását és kereskedelmét, amelyet eddig százhetven ország írt alá. Hogy a taposóaknák mégsem tűntek el teljesen a harcmezőkről, annak az az oka, hogy a legnagyobb fegyvergyártó országok nem írták alá az egyezményt, de az eredmény így is elvitathatatlan. 

A király engedélye

Dalma itthon vezetésszervezés-elméletet tanult az egyetemen, majd Svédországba, Lund városába ment másoddiplomát szerezni. 

– Az önkéntesség lényege Svédországban érintett meg először igazán – meséli. – Ott azt láttam, hogy a legtöbben, egyetemisták, tanárok, mérnökök, buszsofőrök, szóval majdnem mindenki tagja valamilyen szervezetnek, ahol önkéntes munkát végez. Ez a svéd emberekben egy belülről fakadó igény. A társadalom egészséges működéséhez ugyanis szükség van a közösségi immunrendszer erősítésére.

Amikor a svéd kormány hat önkéntest keresett Kambodzsába előkészíteni az első szabad és demokratikus választást, ötezren jelentkeztek, köztük Dalma is. És ezzel egy időben tanulni kezdte Kambodzsa hivatalos nyelvét, a khmert. Amikor pedig sor került a felvételire, ő volt az egyetlen az ötezer jelentkező közül, aki bármilyen mértékű khmertudással rendelkezett, ami mindent vitt. 

Kambodzsában a korántsem veszélytelen „béke sétáin” tűnt fel neki, hogy milyen sok ember hordoz valamilyen taposóaknától származó sérülést, és hogy ez milyen mértékben lehetetleníti el az érintettek és a családok életét. Úgy érezte, tennie kell valamit. 

– Barátommal és aktivistatársammal, az amerikai Liz Bernsteinnel kitaláltuk, hogy 1995-ben Kambodzsában szervezzük meg a világ első aknamentes konferenciáját. Ezt persze könnyebb mondani, mint megcsinálni. Aztán 1994 decemberében az emberi jogok világnapja alkalmából az ENSZ futballválogatottja, amelynek egyetlen nőként én is tagja voltam, kihívta a kambodzsai nemzeti válogatottat egy focimeccsre. A mérkőzésre a hosszú ideje használaton kívüli nemzeti stadionban került sor, ahol állig ért a fű. A helyiekkel együtt aknátlanítottuk a stadiont, ami dugig megtelt az eseményre. Én pedig elhatároztam, hogy a jelen lévő király elé állok az ötletemmel, amit khmer nyelven mondok el neki, addigra ugyanis már kifejezetten jól beszéltem. Őszintén szólva senki nem hitt a vállalkozás sikerében, a király viszont annyira meglepődött a merészségemen és a folyékony khmer beszédemen, hogy igent mondott a konferenciára. Akkor ott, Kambodzsában megéreztem magamban az erőt. 

A sikeres konferencia után jelentkezett be Dalmánál az ICBL (Nemzetközi Kampány a Taposóaknák Betiltására) kezdeményezés, hogy azt szeretnék, ha a közösségi mozgósítójukként járná a világot. Ő pedig igent mondott, amivel kezdetét vette a nemzetközi pályafutása. Ment, ahová szólították, beszélt óvodások és akadémikusok, civilek és politikusok előtt. Szenvedélyesen érvelt a jó ügy mellett, aminek meg is lett az eredménye. 

A pénz a legkevesebb

Dalma világéletében önkéntesként dolgozott. A taposóaknák elleni kampány után Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár személyes kérésére csatlakozott a fogyatékossággal élők jogairól szóló új egyezmény előkészítéséhez. Ő kapta meg az egész Közel-Keletet, hogy párbeszédet generáljon a civil szervezetek és a kormányok között. Jemen volt a bázis, ahol felújított egy régi házat, amelyben létrehozott egy kulturális központot is. 

Jemenből édesanyja betegsége miatt hazatért, és itthon először a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségénél talált munkát, majd a Tom Lantos Intézetnél a roma holokausztról oktatott. 

Mint meséli, soha nem érdekelte a pénz. És hogy akkor miből él? 

– Alkalmi civil szervezeti munkákból, és vannak civil barátaim, akik támogatnak, hogy aktivista lehessek, mert úgy gondolják, hogy ettől a világ jobb hely lesz. Egyetlen munkát sem vállaltam el úgy, hogy azt kérdeztem volna, mennyi a fizetés. Engem sosem a pénz érdekelt, hanem mindig az ügy. – Az elkötelezettségnek azonban ára van, amiért az aktivista sokszor a magánéletével fizet. – Fiatalon fanatikus voltam. A számítógépasztalom alatt tartottam egy matracot, és azon aludtam, mert arra is sajnáltam az időt, hogy hazamenjek. Ilyen fokú izzás mellett egy családot fenntartani nem lehet. – Dalma kétszer volt férjnél, egy fia van és két unokája.

„Nem vagyunk függetlenek egymástól”

És hogy miért választja valaki ezt az utat? Mint mindennek, ennek a gyökerei is a gyerekkorba nyúlnak vissza. 

– Nagyon szegény családban nőttem fel. A szüleim­ elváltak, és a mamám egyedült nevelt fel minket a húgommal. Annyira szegények voltunk, hogy voltak reggelek, amikor nem volt otthon mit enni. Cserében viszont rengeteg könyvünk volt. Óbudán laktunk egy szoba-konyhás kis lakásban, a szomszéd házban lakott egy cigány család, papa, mama és két gyerek. Az egyikük, Béla, az osztálytársam volt. Béla anyukája engem minden reggel megreggeliztetett. Ma is könnyek gyűlnek a szemembe, mert ez tette lehetővé, hogy az iskolában figyelni tudjak. Én pedig ösztönösen éreztem, hogy ezt nekem valahogy meg kell hálálnom. Például azzal, hogy jól tanulok. Végig kitűnő tanuló voltam, a napköziben magam köré gyűjtöttem a rosszabbakat, és önkéntesen korrepetáltam őket. Néha kértem, hogy hozzanak nekem egy zsömlét, vagy adják nekem az uzsonnájuk felét. Gyerekkorom óta mindig azt védtem, aki gyengébb. Az igazságtalanság és mások méltóságának a megsértése engem mindig zsigerből felháborított. Amikor tízéves voltam, azt mondtam a mamának, hogy két évre előre vegye meg nekem a karácsonyi ajándékot, ami egy földgömb volt. Annyira érdekelt, hogy milyen a világ. Volt egy nagyszerű magyartanárom, aki intellektuálisan örökbe fogadott, és olyan könyveket adott a kezembe, amelyek meghatározónak bizonyultak az életemre. – Dalma ezeken az olvasmányélményein keresztül érezte meg, hogy sorsközösségben van a világon élő emberekkel, különösen a gyengékkel, megalázottakkal, kirekesztettekkel. – Nem vagyunk függetlenek egymástól. Az, hogy én vagyok, csak azért lehetséges, mert a másik is van. Én önmagamban nem létezem. Nem csúszhatok bele az önsajnálatba sem, mert mindenkinek nehéz.

Az algoritmusok ellen

2019 óta Dalma az Állítsuk meg a gyilkos robotokat! (Stop Killer Robots) kampány aktivista koordinátora Magyarországon kelet-közép-európai kitekintéssel. Központi témája lett a „digitális dehumanizáció”. 

– Embertelen dolog, ha egy algoritmus dönti el, hogy kapok-e kölcsönt, hova mehetek tanulni, vagy hogy mennyibe kerül nekem egy termék vagy szolgáltatás. Az emberek adathalmazzá vannak redukálva, létfontosságú kérdésekben hozzák meg fölöttük a döntést a gépek. Ráadásul ma úgy fegyverkezünk, mint soha. Ez teljes őrület. Hova tart az emberiség? Mit teszünk magunkkal, mit teszünk egymással? Ahelyett, hogy fegyverkezünk, fegyverkezzünk fel kölcsönös bizalomra és párbeszédre. Ezért vagyok aktivista. Megyek előre, nem érdekel, hogy elutasítanak, hogy lassan haladok, megteszem, amit kell. Megírom a leveleket, hiába nem kapok választ, felkeresem a megfelelő embereket, és személyesen megyek oda hozzájuk, hiába kényelmetlen ez nekik. Mert ez a felelős magatartás, amíg élek, amíg beszélni tudok, addig csinálom. Megállíthatatlan vagyok!

Fotó: Csibi Szilvia