– Tati, én megértem a teheneket – mondta Berni egy alkalommal, amikor kettesben utaztunk az autóban, és már hosszú percek óta csöndben tűnődött valamin. Ezek szerint a teheneken. Kicsit meglepett a kijelentése, mert én sosem gondoltam úgy a tehenekre, mint akik megértésre szorulnak. 

– Ez nagyon szép tőled – mondtam neki. – És támogatod is a törekvéseiket?

– Nem, csak megértem, hogy visszaöklendezik az ételt, mert így kétszer ehetnek meg minden finomságot.

Hát erre nem számítottam. Bár, ha jobban belegondolok, Berninek igaza van, ha egy kövér legelőn zsenge füvet talál a tehén, azt duplán élvezi. Az emberrel ez teljesen másként van. Még a két Michelin-­csillagos étterem molekuláris konyhájának leggurmébb (egyáltalán van ilyen szó?) fogása is kifejezetten pocsék másodjára, ha visszatér. 

Egyszóval a tehenek tudnak valamit. Bernit kifejezetten meglepte, amikor az iskolában megtudta, hogy a tehenek gyomra bonyolultabb – ha úgy tetszik, fejlettebb –, mint az emberé. Ha lenne bármi értelme ennek az összehasonlításnak. Elmondtam Berninek, hogy az embernek teljesen más volna az életmódja, ha olyan volna a gyomra, mint a tehéné. A nap egyik felében legelne, a másik felében pedig kérődzne, és akkor nem lenne ideje sem munkába, sem iskolába menni, sem semmit kitalálni vagy felfedezni. Ezért tartanak a tehenek ott, ahol tartanak.

Egyébként egy időben én is megpróbálkoztam a kérődzéssel, legalábbis ha jól értelmezem egykori általános iskolai történelemtanárom érdeklődését, aki azt kérdezte tőlem, hogy „Mi van, fiam, kérődzöl?”. Pedig én csak rágóztam. Ami akkoriban nem volt túl népszerű dolog a felnőttek körében.