„Kedves Dorka! Évek óta feszít valami, amit még a férjemnek sem merek bevallani. Úgy érzem, nem tudom egyenlően szeretni a két gyermekemet, és ez óriási bűntudattal és szégyennel tölt el. A nagyobbal minden olyan simán megy, jól megértjük egymást, pedig már jócskán kamasz, tizenhét éves. A kisebbik tíz, vele a születésétől kezdve »rázós« a viszonyunk. Sokkal nehezebben kezelhető volt kisbabának is, sokat sírt, és most sem tudok vele olyan jókat játszani, beszélgetni sem igazán. Szinte nincs olyan, hogy ne csúszna köztünk félre valami, mintha mindig tojásokon lépkednénk.”

Nagyon hálás vagyok, hogy a több páncél mögött őrzött titkát megosztotta, és így lehetőséget ad arra, hogy beszéljünk róla! A téma tabu, pedig sok-sok szülő küzd az ön nehézségével, a félelem rengetegszer már a második gyerek születése előtt megjelenik: lehet-e majd kettőt ugyanúgy szeretni? 

Nem lehet, és ez így van rendjén. Hogyan is tudnánk két különböző embert pont ugyanúgy szeretni? A szeretet nem egy fix, szoborszerű, mozdulatlan képződmény bennünk, hanem egy élő, változó, pulzáló energia, kapcsolat, közös alkotás, amit tudattalanul is, önmagában már a lényünkkel, személyiségünkkel is befolyásolunk. Különbözünk, pont ezért képtelenség két egyformát létrehoznunk. Még az ikreimet sem szeretem ugyanúgy, mert ők is más-más emberek. Viszont ugyanannyira szeretem őket – ahogy valószínűleg ön is a két gyermekét, kedves levélíró.

A szeretet nem elméleti, hanem gyakorlati dolog, tettek, élmények, érintések, érzelmek sokasága, és rengeteg minden befolyásolhatja. Akár olyan dolgok is, hogy a gyerekem azonos nemű-e velem, hogy hasonlít-e valakire, akit nem kedvelek, hogy milyen a kapcsolatom az apjával/anyjával, hogy milyen (volt) a kapcsolatom a saját szüleimmel – sorolhatnánk napestig a befolyásoló összetevőket, amelyek nem önmagukban, hanem együttesen adják a helyzetet.