Évszázadokon át előre elrendezték a házasságokat, és a név továbbörökítése, a föld, a vagyon megőrzése, növelése volt a cél. A 19. század utolsó harmadában a társadalom átalakulásával, a polgárosodással viszont megjelent az igény a szabadabb párválasztásra, így a megismerkedés és a házasság között helyet kapott az udvarlás, és később a randevúzás is – magyarázza Szalai Piroska szociológus, aki a fővárosban A bálteremtől a Tinderig címmel tart vezetett sétákat, most pedig a legfontosabb állomásokon minket is végigkísér.
LEGYEZŐNYELV ÉS MAJOMSZIGET
A bál kiváló szórakozási és ismerkedési helyszínnek számított, és minden társadalmi osztály megszervezte a sajátját. A főúri bálok állandó eleme volt a táncrend, a miniatűr programfüzet, amelyben előre felsorolták, milyen táncok várhatók, ezt és a ceruzát a hölgyek a legyezőjükhöz vagy a ruhájuk övéhez tudták rögzíteni. Amikor a férfiak felkérték őket, a lányok beírták, melyik táncot járják majd velük. A szigorú illemszabályok miatt a jelentkezőt csak akkor utasíthatták vissza, ha a táncot már másnak ígérték, és nem illett egész este ugyanazzal az úrral táncolni. A sorrendnek azért volt jelentősége, mert az első francia négyes például udvariassági táncnak számított, de a keringőt a nők azzal táncolták szívesen, aki iránt éreztek valamit.
A hölgyeknek az etikett tiltotta, hogy megszólítsák a férfiakat, ráadásul az eladósorban lévő lányt elkísérte a gardedámja. Akkor hogyan szólhattak bele mégis az eseményekbe?
A történészek megkérdőjelezik, hogy a főúri bálok legyezőnyelve valóban létezett-e, de olvashatunk róla a korabeli könyvekben is. A legyező a hölgyek toalettjének kötelező kelléke volt, ám üzenni is tudtak vele az uraknak. Például ha a nyitott legyezőt bal kézzel a bal orcától a jobbhoz emelték, az az igent jelentette. De megvolt a jele a nem és a szeretlek szónak, vagy például annak is, hogy szívesen táncolnának.
A majomsziget kifejezés ezekből az időkből származik: azoknak a férfiaknak a csoportját hívták így, akik ahelyett, hogy felkérték volna a lányokat táncolni, csak susmutoltak róluk. Az illemtankönyvek ezt szigorúan elítélték.
Az alsóbb társadalmi osztályok tagjai jóval felszabadultabban mulathattak. Szerpentint dobáltak, táncversenyeket szerveztek, működött például szerelemposta is: a bálon jelen volt egy postamester, aki időközönként felolvasta a képeslapokat, amelyeket az urak szívük választottjának címeztek. Az egyik szüreti bálon egy lány több mint százötven lapot kapott.
ÜZENET A PALACK MELLÉ
A századforduló környékén a kávéházakat többnyire csak férfiak látogathatták, a cukrászdákban viszont már megjelenhettek a hölgyek is, ezért azok szintén ismerkedési helyszínnek számítottak. A két nem képviselőit közös ismerősök mutatták be egymásnak.
A régi cukrászdák izgalmas szolgáltatása volt az üzenetküldés: a vendégek akár jeligékkel ellátott leveleket is hagyhattak egymásnak a személyzetnél – meséli szakértőnk, és megidézi László Miklós 1937-es Illatszertár című darabját: Balázs Rózsika kisasszony huszonöt éves „vénlány”, és egy drogériában dolgozik. Kollégájával, Asztalos úrral utálják egymást. Mindketten elviselhetetlennek érzik az életüket, és esténként mindkettőjüknek ugyanaz a vigasza: az Auguszt cukrászdában leveleznek egy ismeretlennel. Balázs kisasszony egy csodálatos férfival, aki azt írta, a Dunába is beugrana érte, Asztalos úr pedig egy finom hölggyel, akinek a nevét sem tudja – persze a végén egymásra találnak. László Miklós 1938-ban Amerikába menekült, darabját pedig többször megfilmesítették. Erre épült az 1998-as film, A szerelem hálójában is, amelyben a Meg Ryan által megformált gyerekkönyv-kereskedő a könyvesbolt-tulajdonost alakító Tom Hanksszel internetes társkeresőn levelezik.
