A hosszú hétvége azért fontos, mert a Plitvicei-tavak többet érdemelnek, mint hogy kutyafuttában átvágtassunk rajtuk. Ámulatba ejt a számtalan vízesés, a természeti környezet, így érdemes elidőzni hosszabban a kanyonos részen, vagy akár a felső tavaknál. Az út Budapesttől ráadásul ötszáz kilométer – jó öt óra –, így igazi önkínzás, ha valaki egy nap alatt, szállás nélkül szeretné letudni az egészet. Ráadásul Karlovactól – Károlyváros – az utolsó nyolcvan kilométert már nem autópályán, hanem kétsávos közúton kell megtennünk. 

A Plitvicei-tavak minden évszakban más arcukat mutatják. Nyáron felüdülés a tengeri nyaralás közben kiruccanni egy egészen másfajta tájba – az Adriai-tenger legközelebbi partszakasza csak ötvenöt kilométernyire található –, ősszel pedig megdöbbentően színes lesz a vidék. A tavak azúrja, a fehér sziklák, a lehulló lombok sárgájába pedig beleizzik a cserszömörce lángvöröse. Télen, hideg idő esetén minden olyan lesz – vagy még olyanabb –, mintha a Jégvarázs díszleteibe csöppentünk volna. A tavasz három ok miatt jó: nincs nagy tömeg, az ébredő természet mindig energiával tölt fel, a hóolvadás miatt pedig minden karsztforrás teljes üzemmódba kapcsol, emiatt a vízesések is teljes, drámai szépségükben zubognak-robajlanak alá. 

Dolgozik a mészkő

A Plitvicei-tavakkal sokáig a kutya nem foglalkozott. Bár a római kor előtt is ismerték az itt lakók, de a nehézkes megközelítés miatt – a tórendszer jelentős része egy kanyonos szakadékban található – nem nagyon látogatta senki. A 19. században, a romantika virágkorában indult be a turizmus, és szép lassan felfedezték a hely semmihez sem hasonlítható, éteri szépségét. 1861-ben nyílt meg az első turistaszállás, a Császár-ház, három szobával. A század végétől aztán beindult a turistaáradat. A Plitvicei-tavakból 1949-ben nemzeti park lett, 1979-ben pedig az UNESCO felvette a természeti világörökség listájára.

A Plitvicei-tavak tulajdonképpen egy tizenhat nagyobb és két kisebb, kristályosan kékeszöld vizű tóból álló füzér. A tórendszert kilencvenkét vízesés köti össze – ha körbesétáljuk, több zuhatagot fogunk látni, mint eddig egész életünkben. A tavak összvízfelszíne két négyzetkilométer, a nemzeti parké kétszáz. A Dinári-hegység jelentős része mészkőből és dolomitból áll, vagyis tele van karsztjelenségekkel. 

A mésztufagátak által alakul ki például a tavak lépcsőzetes sorrendje. Ezek a gátak néha maguktól is beomlanak, így előfordulhat, hogy egy tó eltűnik, vagy a másikba olvad. A táj folyamatos változásban van.

Busszal, hajóval, de leginkább gyalog

A tórendszer hossza öt és fél kilométer. Két részre oszlik: a felső és az alsó tavakra. Két bejáratuk van, a kettes a déli részénél, a tórendszer közepénél. Mi az egyes bejáratot választjuk. A jól kiépített parkolóból a fogadóépületen át szinte azonnal egy sziklaperemre érkezünk. Alattunk hetvenméternyire megcsillan a tó vize, szemben pedig ott zubog a Plitvicei-tavak legnagyobb látványossága, a Veliki slap, azaz a „Nagy vízesés”.