A napokban egy rendkívül érdekes hír keltette fel a figyelmünket: Ausztráliában, a világ messze legélhetőbb kontinensén a parlament előtt fekszik egy törvényjavaslat, ami erős védelmet nyújtana a munkavállalóknak a munkaidőn kívüli hívásokkal, üzenetekkel szemben. Eszerint a szabadidejében az alkalmazott nem köteles felvenni a céges hívásokat, nem kell válaszolnia a levelekre, és ezért semmilyen retorzió nem érheti. Jogaikért éppen egy olyan ország dolgozói harcolnak, akik megbecsültek és nem túlhajszoltak a munkában. 

A kezdeményezést Európában is sokan üdvözölnék,­ mivel a pandémia óta a privát szféra és a munkaidő, mondhatni, „összecsúszott”. Dolgozunk este és hétvégén; kényszeresen nézegetjük a telefont színházi szünetben, kiállításon.

– Bocs, de ezt fel kell vennem! – hányszor, de hányszor hallottam már – és persze mondtam magam is – ezt a mondatot beszélgetés közben. 

– Persze, vedd csak fel – mondja ilyenkor udvariasan az ember, és türelmesen vár.

– Munka – mondja aztán bocsánatkérőleg a telefonáló, miután végzett a beszélgetéssel. – Hol is tartottunk? 

Sajnos a telefonom soha nem akkor csöng, amikor én akarom, ezért az ember joggal érezheti, hogy korlátozzák a szabadságát. Az okostelefon pontosan olyan, mint a házi őrizet: a börtönhöz képest szabadság, a szabadsághoz képest börtön. Mára elvárás lett minden munkavállalóval szemben, hogy folyamatosan elérhető legyen, mindig vegye fel a telefonját, azonnal reagáljon az e-mai­lekre, üzenetekre. És ez nem azért van, mert mindenkinek gonosz a főnöke, hanem mert a technológia eredendően ilyen. A mobiltelefon valójában egy elektronikus póráz, és pusztán arra használják, amire alkalmas. Az ausztrál kezdeményezés mindenesetre előremutató lépés, ki tudja, hogyan válik be. Mert a valódi megoldás az lenne, ha a telefonunkon az „on” és a „standby” üzemmódok mellett újra megtalálnánk az „off” gombot.