Amikor egy japán cég robotkutyaprojektjében dolgoztál, úgy tűnt, néhány év múlva mindenki robotkutyával fog szaladgálni. Mégsem terjedtek el ezek a kedvencek. Mi lehet az oka?

A robotkedvencek lassabban fejlődtek, mint húsz éve gondoltuk. Drágák, ügyetlenek, és egyelőre nincs is nagy igény rájuk. Annak idején sokat foglalkoztunk az emberek és a kutyák gondolkodása közötti hasonlóságokkal, és érdekelt bennünket, mennyit tanulnak a kutyák mások utánzásával, amiben az emberek kiválók. Ki akartuk próbálni, hogy ha a robot bemutat bizonyos feladatokat, akkor az igazi kutya utánozza-e. Csak hát a felnőtt állatokat abszolút nem érdekelte a robot, a kölykök pedig gyanakvók voltak. Közülük kettő nagyon csúnyán meg is támadta a robotot. Emiatt híresek is lettünk az egyik kolléganőmmel, mert óriásit üvöltöttünk, amikor az egyik kutya feldöntötte a robotot, ezt a francia kollégánk felvette videóra, aztán a YouTube-on elég sokan megnézték, így be is kerültünk „a legőrültebb kísérletek könyvébe”, vezető helyre. Később külföldi kutatók megkeres­tek bennünket, hogy vegyünk részt egy európai együtt­működésben, amely a robotok társas viselkedésének fejlesztésére irányult. Azzal is próbálkoztunk, hogy olyan, kutyáknak kidolgozott kiképzési módszert építsünk bele a robotba, ami segíti a vele való kapcsolatot. Vagyis amitől képezhetőbb és szerethetőbb lesz a tulajdonosok számára.

Most egy cég a Chat GPT-t építi be a robotkutyáiba, úgyhogy nemsokára beszélgetni is lehet majd velük. Veszélyben vannak emiatt az igazi ebek?

Nem hinném.

A legfrissebb kutatásotok az emberek és a házi kedvencek kapcsolatát vizsgálja.

A most végzett kutatásnak az a fő kérdése, hogy milyen szerepet játszanak a kutyák a társadalomban, és hogyan hat a társállattartás magukra a kutyákra is. A kutatást az indította el, hogy egy kérdőívben megkérdeztük, mennyire ért egyet a válaszadó azzal, hogy a kutya a legfontosabb számára – fontosabb, mint bárki más. A felmérésben részt vevők több mint hatvan százaléka – a legnagyobb meglepetésemre – részben vagy teljesen egyetértett ezzel az állítással. Persze, akiket mi elérünk, azok nagyon „kutyások”, hiszen a saját felületeinken hirdettük meg ezt a kérdőívet. ­Így aztán tavalyelőtt elvégeztük a felmérést egy reprezentatív mintán is. Ott természetesen jóval kisebb lett ez a szám, de szerintem még mindig elég magas: tizenkét százalék. Ami azt jelenti, hogy minden tizedik kutyatartó azt állítja, a kutya minden embernél fon­­to­sabb­­­ számára – miközben sok válaszadónak gyereke is van egyébként. Ezért aztán úgy érzem, kutatás terén komoly keresnivalóm van ebben az irányban. Igen meglepő, hogy egy állatot egy jelentkező a gye­­re­ke,­ a szülője, vagyis mindenki elé he­lyez. Jó lenne tudni, ennek mi az oka, mit ért pontosan ezalatt,­ és hogy került ebbe a helyzetbe. Azt is megkérdeztük, a „szőrös gye-rek” kifejezéssel egyetérte­­­­nek-e.­­ A válaszadók tizenhat százaléka­ jelezte, hogy igen. Ráadásul sokan családtagnak tartják a kutyát: a minta hatvanhat százaléka mondta ezt. Ezek nagyon magas számok! Egyébként a macskatartók is hasonlóan értékelték kedvenceiket.

A háziállattartás negatívan hat a gyerekvállalási kedvre?

Ez erős mondat, mi ilyet nem is állítottunk, hiszen nem biztos, hogy ok-okozati kapcsolat van a két dolog között. Inkább közös a gyökerük. A gyerekvállalást és a kutyatartást is az befolyásolja leginkább, hogy átala­kult az emberek élete, egyre többen élnek egyedül, és sokan vallják magányosnak magukat. Arról folyamatosan szó esik, milyen nehéz ma gyereket vállalni – ez nem titok. Nyilván arról is tudni, milyen sok örömmel jár a gyerekvállalás. De az ember életét mégiscsak alapvetően átalakítja. És ma már nincs meg hozzá az a fajta segítség, ami az emberi lét evolúciós története során megvolt. Az agyunk genetikailag – több százezer éve – egészen más környezetre adaptálódott, és azóta nem sokat változott. Genetikai hajlamaink szerint száz-százötven, általunk nagyon-nagyon szeretett emberrel kellene együtt laknunk. Ha egy ilyen csoportban szüle­tik egy kisbaba, akkor nemcsak az anyja és az apja foglalkozik vele, hanem mindenkivel kialakul valamilyen kapcsolata. Még ma is léteznek halászó-vadászó-gyűjtögető törzsek, amelyek életmódja feltehetően hasonlít elődeinkéhez. Az afrikai esőerdőkben élő efé törzsben egy hathetes kisbaba többet van másnál, mint az anyja kezében. Az a teher, ami ma teljes egészében a szülők vállát nyomja – a készenlét nulla–huszonnégy órában – az előző évszázezredekben szétosz­lott a nagy­családokban. Ebben az értelemben sokkal könnyebb volt gyereket vállalni. Másfelől magas volt a gyerekhalálozás aránya a betegségek, gyilkosságok és balesetek miatt, tehát nem szeretném idealizálni a múltat, csak jelezni, hogy egy kisbaba, akinek a megszületésekor fogalma sincs, milyen kultúrába érkezett, genetikailag azt hozza magával, hogy sok ember társaságát igényli. Azt, amit hajdan száz ember, egy falu nyújtott egy fejlődő gyereknek, egy-két szülő nehezen pótolja. Sokan tehát leginkább azért vágnak bele vonakodva a gyerekvállalásba, mert nem érzik, hogy képesek lennének végigcsinálni. Társas faj vagyunk, és hiányzik ez a fajta támogató-szociális közeg. Ugyanakkor az is hiányzik – éppen azért, mert társas faj vagyunk –, hogy gondoskodjunk valakiről. És a kutya ebbe a résbe tökéletesen illeszkedik. Mert a kutyával mégiscsak ott van valaki, aki feltétel nélkül szeretetet biztosít, és akit gondozni is lehet.

A kutya mindig boldog, ha megjelenünk, a gyerek meg – főleg, ha kamasz – nem mindig.

Hogy milyen nagy szeretetet nyújt, hogy mennyire fejezi ki azt, hogy szüksége van a gazdájára vagy a család­ra, abban szerintem a kutya egy két-három-négy éves gyerek szintjén áll. De ha azt nézzük, lehet-e vele beszél­getni, akkor egy két-három éves kisgyerekkel már lehet, a kutyával viszont nem. Szavakkal legalábbis. Ami nehezebb: a kutyák várható élettartama tizenhárom év. Számítanunk kell rá, hogy hamarabb elveszítjük őket. 

Gyerekvállalás előtt érdemes kutyát tartani?

Nagyon jellegzetesen megjelenik a kutatásokban, hogy a kutya sokszor „próbagyerek”.

Van ennek értelme?

Meg lehet tanulni általa a felelősség­vállalást, a pár pedig fel tudja mérni egymás képességeit. Apróságokat is tesztelni lehet a másikon. Például egy nő láthatja a férfin, rá lehet-e bízni a kutyát, fogja-e időben etetni, leviszi-e sétálni, amikor megígérte. Egyáltalán, mutat-e bármilyen gondozói viselkedést. Utána persze megdöbbentő lesz, mennyivel nehezebb ügy gye­reket nevelni.