HR-órán az egyetemen tanultuk, hogy a negyvenes munkaerőt már „hanyatló”-nak nevezik. Negyvenkilenc a határ. Utána már neve sincs szerencsétlennek.
Szerintem legyen a neve „fél lábbal a sírban” (fls) munkaerő.
Amikor huszonévesen kerestem munkát, minden munkaadó azzal hajtott el a vérbe (vagy épp ajánlott két fillérért teljes állású, seggcsipkedős, hivatásos kávéfőzői munkát), hogy „sajnos, kisasszony, alig van még tapasztalata. De majd mi feltöltjük magácskát tapasztalattal” – ígérték, kivétel nélkül.
Vagy éppen azzal hajtottak el, persze csak a sorok között, hogy úgyis mindjárt szülök, arra a kis időre minek is szegődnék el bárhová.
De hol van ez már?! Úgy tele vagyok tömve tapasztalattal, mint a villamos csúcsidőben!
Marcsi volt osztálytársának a férje, Mr. Mindenkitismer, egy állati menő fejvadász céget vezet.
– Biztosan tud neked használható tanácsot adni. Ha ő nem, akkor senki – biztat Marcsi.
Hívom az irodát, csak a titkárnőt érem el. Ez természetes, hiszen Mr. Mindenkitismer rendkívül elfoglalt. A telefonhívás időpontjához képest egy, azaz egy hónapra kapok időpontot. Csak azért sem csüggedek.
Az iroda egy üveg- és fémpalota legfelső emeletén van. Eiffel irodaháznak hívják, de nem Párizsban van, hanem a belváros szívében.
Megilletődve lépek be a forgóajtón, megszédülök a corporate céges pompától. Csak a belmagasság akkora, hogy akár repülőgéphangár is lehetne. Lehet, hogy a tetején helikopter-leszállópálya is van, mint a filmekben. Vagy azúr színű vízzel teli medence. Ahol rendszeresen bulikat tartanak.
Basszus, elmegy mellettem az élet, fürdőruhában.
A személyi adataimat elkérő recepcióslány is ezerszer elegánsabb nálam, diszkréten izzadni kezdek.
Nem ezt a nemzetünkkel közel egyidős (ezer év) blúzt kellett volna felvennem! A biznisznadrágom (sötétkék, apró pöttyös) dereka egy kicsit szűk, nem férnek el benne kényelmesen az este tíz után elfogyasztott csokis kekszek. A cipőm sarka lapos, mint az Alföld, sőt, mélyföld.
