A férfi már a telefonban elmondta, hogy a feleségével és a kamasz fiukkal él együtt, majd érezhetően más hangsúllyal tette hozzá: tulajdonképpen ott lakik a felesége édesanyja is. Megjegyezte, hogy már abban sem értenek egyet, mi is a probléma, de rengeteg otthon a feszültség. Kértem, hogy mind a négyen jöjjenek el a rendelőbe.
Majd kinövi!
Míg kolléganőmmel magunkhoz vettük a jegyzettömbünket, a család helyet foglalt: a szigorú arcú nagymama egy fotelben, a szülők a kanapén, és arra léptünk be a szobába, hogy a fiú lökdösi a nagymamát, és ezt mindannyian szó nélkül hagyják. Mi azonban kijelentettük, hogy ebben a terápiás térben semmilyen létjogosultsága nincs az agressziónak, ki lehet fejezni az indulatot, de nem ilyen módon. Kértük őket, meséljék el, hogyan élnek, hogy érthetővé váljon, miből táplálkozott ez az erős nyitójelenet.
Elmesélték, hogy egy kisvárosban élnek, családi házban. A nagymama „papíron” az utca túloldalán lakik, de gyakorlatilag majdnem mindig ott van náluk. Ő elmondta, hogy nyugdíjas tanárnő, fontosak neki a szabályok és a rend, és amióta nem dolgozik, az az élete, hogy segít a lányáéknak. A férfiról kiderült, hogy művésztanár, a nőről, hogy egy saját boltot vezet, és szeret ott lenni. És akkor a fiú is elkezdett volna beszélni, de a szülők látványosan közbeavatkoztak, nem hagyták mesélni. Közölték: a fiukkal baj van! Látszott, hogy titkok, elhallgatások övezik ezt a témát, mert csak apránként tudták kibökni: a fiú átfogó fejlődési zavarral él. Közepes az állapota, jó intellektussal, de sok viselkedési nehézséggel. Azt viszont egyetértőleg jelentették ki a szülők, hogy ők nem hisznek a korábban kapott véleményekben, majd kinövi a gyerek a dolgot! A fiú ezért normál iskolába járt, ahol vért izzadt. Kolléganőmmel kitartóan jeleztük, hogy szeretnénk hallani a fiatalember verzióját is, ő a célzott kérdéseink nyomán jól meg tudta fogalmazni, hogy elég szigorúak a szülei, ő pedig igyekszik az iskolában, de valójában utálja.
Felborult szerepek
Ez egy nagyon komplex történet, de az ülések során alapvetően két problémaszál bontakozott ki.
Először is, a szülők feltettek egy olyan lemezt, hogy ők tulajdonképpen csodálatos család lennének. Minden rendben van, szép helyen élnek, biztonságban, egyedül a fiuk problémája a baj. Számunkra, pszichológusok számára ez egy ismert jelenség, Eric Berne kanadai pszichiáter a „ha te nem lennél ilyen” című játszmának nevezte el. Jellegzetes reakció a nehézségekre, amiket egyvalakire hárítunk. Mint a szülők hangsúlyozták, természetesen nagyon szeretik a fiukat, és bíznak abban, hogy ezt a problémát majd levetkőzi, és szép karriert fut be.
A másik szál, amiről beszámoltak, sajátos életrendjükből fakadt. A nagymama napközben az otthonában tett-vett, majd délutánra, amikor hazaszállingóztak a családtagok, átment a lányáékhoz. Kipakolta a mosogatógépet, leszedte a száraz ruhát, elindított egy új mosást, és mindezt fontos hozzájárulásnak tekintette a család életéhez. Általában a srác ért haza legelőször, a nagymamából pedig előbújt a tanárnő, elkezdte számon kérni a fiút, és azonnal leültette leckét írni. A fiú egyrészt az átfogó fejlődési zavarból fakadóan, másrészt tizennégy évének minden lendületével ellenállt, felszikráztak az indulatok. Ebbe érkezett haza az anya és az apa. A nő már eleve szorongott, mi várja otthon. Ennek ellenére örült, hogy az édesanyját is ott találja, mert – ez a vallomás csúszott ki a száján – akkor ő nincs egyedül. Az érzékeny művész apa pedig azt mondta, olyan jégverembe ér haza, amelyben tapintani lehet a feszültséget. (Ezt a hangulatot egyébként mi is többször megtapasztaltuk az üléseken.) Ő ezt nem bírta elviselni, és szó szerint kimenekült az erkélyre, tavasztól késő őszig ott töltötte a délutánjait, hideg időben pedig a konyha egyik sarkában.
Kolléganőmmel egy idő után azt fogalmaztuk meg, hogy ebben a családban felborultak a szerepek. A szülői szerepeket tulajdonképpen a nagymama vitte, ő vállalta a kamasszal való konfrontációt is. Nem túl szerencsés módon ugyan, de egyedül ő próbálta kísérni a fiú életét. Az anya egyedül érezte magát. A férj kivonult, nem nagyon vállalta otthon sem az apai, sem a férji feladatokat. Nagyon zavarta az anyósa folyamatos jelenléte, de csak pufogott.
A családtagok minderről otthon nem beszéltek. Olyan érzésem volt, mintha „le lennének fújva hajlakkal”, mintha az érzések, a negatívak és a pozitívak is, le volnának tiltva. Ami azt illeti, az indulatokat egyedül a fiú jelenítette meg. Az volt a szlogen a családban, hogy a srác fura, de mi, terapeuták úgy láttuk, egy kicsit mindannyian azok.
