Nemrég volt alkalmam beszélgetni egy bohóccal, aki a Cirque du Soleil társulat tagja, és egyik slágerelőadásuk kiemelt szereplője. Ő mesélte, hogy szerinte univerzális humor nem létezik, és az, hogy különböző közönségek hogyan fogadják ugyanazt a produkciót, nagyban függ attól, milyen kultúrából érkeznek. Néha talán bele sem gondolunk, hogy az előadóművészeknek az is a munkájukhoz tartozik, hogy megnyerjék azokat a tömegeket, akik előtt fellépnek, legyen szó turnézó színházi társulatról, könnyűzenei előadókról vagy komolyzenészekről. Maria Callasszal kapcsolatban több legenda is szól arról, mennyi feszültséget teremtett azzal, hogy folyamatosan megvádolta kollégáit, hogy direkt elveszik tőle a közönség szeretetét, amikor túl hosszan hajolnak meg, vagy épp egy magas hangot tartanak ki egy kicsit hosszabban. Tény, hogy egy előadás sikeréről tulajdonképpen a közönség dönt, ezért a gyakorlott előadóművészek fejében előbb-utóbb kirajzolódik, hol mire számíthatnak. Aztán jön egy járvány, és szinte mindent felülír.
Megváltozott igények
A magyar közönség meglehetősen jó renoméval rendelkezik, ezt rendszeresen visszajelzik az itt fellépő nemzetközi kiválóságok. Ennek talán az az oka, hogy a mi kultúránkban a színpadon álló előadókat különös tisztelet övezi. Nálunk alap, hogy odafigyelünk az előadásra, és tesszük ezt abban az esetben is, ha a fellépő nem nyeri el a tetszésünket, esetleg kimondottan gyenge teljesítményt nyújt. Itthon nagyon ritka, hogy valakit kifütyülnek, a hazai közönség nem várja, hogy az előadó különösebb erőfeszítéseket tegyen arra, hogy megnyerje őt. És minden apró gesztust alaposan meghálál. Ne feledjük, ahogyan egy emberként énekelte egy teljes stadion a Tavaszi szél című népdalt Freddie Mercury-val Budapesten, 1986-ban.
Abban, hogy a magyar közönség sokszor emlékezetes marad bizonyos előadók számára, abban a már említett vastapsnak is bizonyára szerepe van. Ez tényleg magyar szokás, és olyan egyedülálló jelenség, hogy itthon egy tudóscsoport is foglalkozott vele, aminek eredményeként 2000-ben a Nature nevű természettudományos magazinban is publikálták kutatásuk részleteit. Ez azonban inkább a jelenség fizikai hátteréről szólt.
A tudósok egyébként a tapsolás eredetét is legalább ilyen érdeklődéssel kutatták, és arra jutottak, hogy az emberiség valószínűleg ősidők óta alkalmazza a zajkeltés ezen formáját. Bár tanult viselkedés, de a kisbabák egyik első „attrakciója” a taps. Mint a jóváhagyás jele, történészek szerint az időszámításunk előtti 3. századig nyúlik vissza hagyománya. Ekkoriban jelent meg a római színdarabok végén a plausus, azaz a tapsszó. És ugyanígy a Római Birodalomhoz köthető a standing ovation, azaz az állva ünneplés tradíciója. A rómaiak a különböző hadvezérek sikereit polgári és vallási szertartásokkal is ünnepelték. Akik olyan diadalt vittek véghez, amely elérte vagy meghaladta a nép elvárásait, azokat állva ünnepelték, akik pedig ugyan győzelmet arattak, de ez nem volt olyan nagyszabású, azoknak be kellett érniük
a sima ovációval.
A színházi életben csak a 17. században kezdett előfordulni, hogy az előadás végén a közönség állva tapsoljon, de ez tényleg csak akkor következhetett be, ha a darab felülmúlta a közönség várakozását. Az álló ováció végül csak a második világháború utáni években lett bevett szokás a színházakban, és olyan slágerelőadások alapozták meg a helyét, mint például a My Fair Lady.
