Még mindig a hatása alatt voltam az előadásnak, amikor ­becsöngettem hozzájuk. És meglepve tapasztaltam, hogy az egész nagy család egy helyen lakik. Erről például nem esett szó a stand-upban.

Van a mondás, miszerint olyan messzire költözzünk a rokonainktól, hogy pizsamában ne tudjanak átjönni… Hát, itt át tudtok. 

Vannak olyan családok, ahol ez nem működne. Nálunk működik, de ehhez mindannyian kellünk. Ha mérlegre tesszük, összességében jobb nekünk, hogy itt vagyunk egymás hegyén-hátán. Alapjában véve elfogadó, toleráns emberek vagyunk, tiszteletben tudjuk tartani a másik privát szféráját, biológiai óráját, naptárát.

Akkor nincs átmászkálás?

De van. Ám azt is kitapasztaltuk az évek során, kinek hol a tűréshatára. Nálunk a különböző generációk fölfelé mindig gátlástalanul bejárkálhatnak a másik életébe. Lefelé nehezebb. A saját kamasz lányom, Zorka szobájába például bekopogok, mielőtt bemegyek. Ha mégsem, akkor számonkéri. Ilyenkor nevetve szoktam mondani neki, hogy ő se kopog, mielőtt kijönne a szobájából – pedig én is itt élek. Ez így van nagyban is: a szüleimhez bármikor fölmehetnék anélkül, hogy szólok, őket ez láthatóan egyáltalán nem zavarja. A fiamék bármikor betoppannak ide – fordítva már nem megy. Elvárják – teljes joggal –, hogy jelentkezzünk előtte. És tulajdonképpen azért én is jobban örülök, hogyha a szüleim szólnak, mielőtt beállítanak. Tíz éve élünk így, „megtanultuk” egymást.

De legalább mindig van segítség. Meg étolaj, ha nálad elfogyna.

Ennek az egész nagycsaládos együttélésnek talán a leg-átverősebb része az, hogy az embernek az az illúziója, hogy mi itt olyan sokan vagyunk. De időről időre megtörténik – a szüleim, akárhány évesek is, még aktívan élik az életüket –, hogy egyszer csak mindenki eltűnik. Azt hiszem, azóta van békesség bennünk, mióta tudomásul vettük, hogy mi nem együtt élünk, hanem egymás mellett. Ha szükségünk van egymásra, azt nagyon egyszerű megoldani, de alapjában véve mindenki éli a maga életét. A nagyfiam huszonhét éves felnőtt. Van felesége, családja, munkája. Előfordul, hogy napokig nem is kommunikálunk egymással. De minden este rajtakapom magam, hogy mielőtt elmegyek aludni, kipillantok, ég-e a villany, itthon vannak-e. 

A lakás mely szegletében készültél az Egy életemre?

Egyikben sem. Egy művelődési házban készültünk. Nem egyedül csináltam: az előadás Lévai Balázs rendező-producer ötlete volt. Ez végül egy sorozat lett: Grecsó Krisztián volt az első, aki mesélt az életéről. Én a második, és Mucsi Zoltán a harmadik. Balázs nagyon sokat segített abban, hogy – mint tökéletes „külső szem” – ránézzen az életem temérdek történetére, és jó arányérzékkel rámutasson, melyik lehet érdekes. 

Szerencséd van ezzel az előadással. Keveseknek adatik meg, hogy megálljanak, és alaposan végigtekintsenek az eddigi életükön. 

Tényleg úgy van ez, ahogy az elején elmondom. Viccnek tűnhet, de nekem ez valódi terápia. Már előadtam körülbelül nyolcszor, és azt érzem, bizonyos dolgok kezdenek bennem feloldódni azáltal, hogy kiadom magamból. Elmesélem, röhögünk rajta egyet, és máris sokkal könnyebb visszagondolnom sok mindenre. Hiszek abban, hogy az életemen, ha akarok, én tudok változtatni, és igenis fel kell dolgozni a különböző sérelmeimet, traumáimat. Mindenkinek van ilyen, és szerintem nagyon fontos, hogy ezekkel az ember szembenézzen. Visszük magunkkal, mint egy csomagot, és a batyuból ugyan kitenni nem lehet, de nagyon nem mindegy, milyen formában cipeljük. Például ha van egy rossz történet, abból azt lehet megtanulni, hogy végül mégiscsak lett pozitív hozadéka.

Az esten egyértelműen olyan pillanatok jelennek meg a kivetítőn, amikor látványosan nem élvezed a gyereksztárságot. Hogyan lehet ezt jól csinálni? 

Ezen az esten éppen felemlegetem, hogy az édesapám a mai napig időnként rákérdez, hogy mikor megyek már el egy normális egyetemre, és mikor lesz már egy rendes foglalkozásom. Azt gondolom, mindenféle előadó-művészet csodálatos dolog, és egy ideális világban ez abszolút lehetne egy biztos és kiegyensúlyozott élet egyik alappillére. De hát a mi világunk nem ideális – finoman szólva sem… Azt gondolom, mindenképpen azt kell erősíteni a gyerekeinkben, hogy legyen egy másik „lábuk”. Még ha szeretnek is akár énekelni, akár a színházat, bármilyen formában. Soha, semmilyen gyereket nem tiltanék ettől, hogy ha van ilyen vágya, készsége, irányultsága. De az nagyon fontos – és én eddig mind a két nagy gyerekemtől is elvártam –, hogy másra is tudjanak támaszkodni.