Milyen jó, egy könyvklubban nem kell attól tartanom, hogy „elspoilerezem” a művet, azaz előre lelövöm a poént, hiszen jó esetben mindenki olvasta a kijelölt írást. Könyvklubokról írni viszont már megint csak úgy kell, hogy ne áruljam el, hová futnak ki a tárgyalt művek… 

Három különböző típusú könyvklub hangulatába kóstolok bele. A három kitűzött regényből egyet olvastam, a másikról még csak nem is hallottam, a harmadik pedig már az éjjeliszekrényemen várta, hogy belekezdjek. A két utóbbit is gyorsan elolvasom, mert bár csak mellékszereplő leszek, magam is szeretnék felkészülni. Mindegyik mű fontos, fajsúlyos. Rögtön falsnak érzem a tengerentúlon meghonosodott „könyvklubos könyv” skatulyát, amelybe a könnyedebb köteteket próbálják begyömöszölni.

1. Übermenschbe oltott Raszkolnyikov

Csak pár percet késünk a székesfehérvári Könyvek Boltjában rendezett csütörtöki klubból, de már ott tartanak, hogy bűnös-e az Attila nevű szereplő, vagy sem. Molnár
T. Eszter 2022-es, Hidegkút című regényéről van szó, amely egy működésképtelen család egyetlen napján vezet végig, tűpontosan megrajzolt helyzetekkel, sötét kontrasztokkal. 

Kilenc résztvevőt számolok meg, köztük egyetlen férfit, igaz, itt van Csada Ferenc is, a könyvesbolt tulajdonosa, aki, miközben a pultban tesz-vesz, hozzáfűzi a megjegyzéseit a beszélgetéshez. Mint később meséli, anyagi hasznot nemigen hoz számára a könyvklub, mégis szívesen ad otthont neki. 

Mivel ő ajánlotta ezt a könyvet, a beszélgetést dr. Schneider Beáta magyar–angol szakos tanárnő moderálja, akinek odavagyok a piros bakancsáért. Bea jó ritmusban teszi fel a kérdéseit, nem akarja megmondani a tutit, de azért nem is rejti véka alá határozott véleményét. Például azt, hogy ebben a regényben a morált a sokszor félelmetes Attila képviseli, akit egy Übermenschbe oltott Raszkolnyikovnak lát. „Minden szereplőnek megvan a maga igaz­sága” – mondja egy idősebb tag. „Ez a kötet különösen sokat bíz az olvasó képzeletére” – véli egy másik. „Én nagyon utáltam ezt a regényt!” – robban ki egy harmadikból. „Orvos-Tóth­ ­Noémi megnyalná mind a tíz ujját!” – kiált fel valaki, a transzgenerációs traumák pszichológus szakértőjére utalva, és mindannyian nevetünk. 

„Nagyon szerettem a biológiával foglalkozó részeket” – lelkesedik a gyógyszerész Varga Eszter, a könyvklub szervezője, akit három gyerek vár otthon – négy-, hét- és tízévesek –, de a könyvklub ked­véért­ rendszeresen kiszakítja magának ezt az énidőt. Mint mondja, jó érzés hozzá hasonló könyvmolyok közt lenni. Az édesapja, László is itt van, neki ez a jelmondata: „Kevesebb képernyő, több szépirodalom!” Anita azért jár ide, mert nagyon szeret beszélgetni, kapni és adni. Gyöngyi azt meséli, maga is tart Székesfehérváron a Gárdonyi Géza Művelődési Ház könyvtárában könyvklubot, ami már csaknem tíz éve működik. Számára már a felkészülés is külön öröm.

Szóba kerül még a regény kapcsán a gyerekek elhanyagolása és az, hogy vajon a mai fiatalok kapnak-e elég szeretetet. Valaki úgy véli, szeretetet igen, de figyelmet kevésbé. A beszélgetés végül a körül a kérdés körül csúcsosodik ki, hogy felelősek vagyunk-e a sorsunkért akkor is, ha hátrányból indulunk, ha rossz mintákat kaptunk. Bea úgy véli, a felnőtt lét ott kezdődik, hogy eldöntjük, így akarunk-e­ élni. László ezzel nem ért egyet, azt állítja, a változást nem elég akarni, ahhoz valamilyen megrázkódtatásra van szükség. Végül megegyeznek abban, hogy a sorsunkban nincs kőbe vésve semmi, életfeladatunk a fejlődés, amiért keményen meg kell dolgozni.

„Egy normális családban felnőni a világ legnagyobb ajándéka” – mondja Bea, és ez jó zárszónak bizonyul. Elrepült az idő, a résztvevők elszállingóznak, csak Feri marad még, elpakolja a székeket, és zárja a kasszát. 

2. Ez a csapat a család

A második könyvklubom azért különleges, mert egy olyan csapat fogad be, amelynek tagjai már ötven éve ismerik egymást! Lami Juli kolléganőmtől jött a füles, hogy édesapja, Lami Pál tagja egy ilyen csoportnak. Sőt, a vezetője, hiszen a volt tanítványairól van szó, bár ma már nem látványos a korkülönbség, hiszen az első osztályba jártak, amelyet tanított. „A tanár úr kezdő volt a pályán, vajszínű pulóverben, amit imádtunk!” – emlékezik valaki lelkesen a kezdetekre. Péntek délután öt óra – nyolcan vannak, közülük hárman férfiak.

Kilenc éve járnak össze könyvekről beszélgetni, háromhavi rendszerességgel. A könyvklub szíve-lelke-motorja Rády Judit, aki újpesti kis panellakásában ad otthont az eseménynek. 

A tanár úr készült, átnyújtja nekem az eddig tárgyalt huszonöt könyv listáját, amelyen főleg klasszikusok – Szabó Magda, Jókai Anna, Graham Greene, Szerb Antal – foglalnak helyet, de felfedezem a néhány éve berobbant bestsellert is, az Ahol a folyami rákok énekelnek című regényt Delia Owenstől. 

A kis dohányzóasztal roskadozik a finomságoktól, és azt mondják, ez csak a töredéke annak, ami a konyhában felhalmozódott. Évi kiosztja ajándékait, egy-egy maga varrta kis könyvjelzőt, amit a könyvlapok sarkára lehet húzni, én is kapok egy baglyos mintájút. 

Ezen az estén Gion Nándor Virágos katona című műve a téma, ez az 1973-as kisregény, amely a Latroknak is játszott tetralógia első kötete. A Monarchia végnapjai, nemzetiségek együttélése, keményen dolgozó, elvágyódó vagy a bűn útjára lépő alakok, háború és újrakezdés, álmodozás és valóság: mindez felbukkan a regény lapjain. 

Hogy mi is áll a kötet fókuszában, arról különböző vélemények hangzanak el: egy barátság természetrajza, faluszociográfia, társadalomrajz? 

„Szerintetek miről szól az a nagy futás a regény közepén?” – kérdezi Pál arra a jelenetre utalva, amikor a főszereplő Rojtos és Török Ádám lélekszakadva megkerülik a fél falut. Egyikük szerint arról, hogy a testi fájdalom, a megerőltetés képes elnyomni a lelki fájdalmat. Innen magára a futásra terelődik a szó: Mi elől vagy mi célból futunk? Miért lett egy nagy rohanás az egész élet? És ha már futunk, miért akarunk mindenáron legyőzni másokat?