Gyerek voltam, és én voltam a legkisebb, és gúnyoltak, és kiközösítettek, és sírtam. És te jöttél, átkaroltad a vállam, és arrébb húztál, ne törődj velük, hülyék, mondtad. Pedig ezek után téged is kifütyültek, de téged nem érdekelt. 

Ötéves voltam, és kétoldali lágyéksérvműtét után lábadoztam a kórházban, és hiányzott az anyukám, és te jöttél, és megnevettettél. (Fájt, és biztosan neked is, mert neked meg köldöksérvműtéted volt.)

Iskolás voltam, és futottam a busz után, ami félóránként járt, és te jöttél, és mellém szegődtél, és futottál velem, csak azért, hogy húzzuk egymást, hiszen te nem is arrafelé laktál, és elértem, és felpattantam, te pedig ott maradtál lihegve, vigyorogva.

Külföldön voltam egy házibuliban, egyedüli idegenként, kissé zavartan üldögéltem a szendvicsek mellett, ti pedig egy társasággal nevetgéltetek a közelben, nem is ismertük egymást, és te jöttél, és odahívtál magatokhoz, nem keveredett ebbe sem flört, sem szánalom, egyszerűen a világ legtermészetesebb dolga volt a részedről, és hamarosan úgy nevettem veletek, mintha mindennap ezt csinálnám.

Váltam, és szívszakadva bandukoltam az utcán, a könnyeim az aszfaltra potyogtak, és ti jöttetek, és megkérdeztétek, segíthettek-e valamiben. Felmentem hozzátok egy kávéra, és megmelegedtem nálatok.

Mazsola autóvezető voltam, amikor két vendég­gyereket elvittem egy körre, de nem engedtem ki a kéziféket, és dacára annak, hogy világított a rögzítőféklámpa, valamint hangjelzés is figyelmeztetett a hibára, nem esett le, hogy valami gond lehet, és negyedóra múlva arra lettem figyelmes, hogy az autó füstöl. Rémülten pattantunk ki a kocsiból (a lányok hosszú hajába beköltözött a füst szaga), és te jöttél, és egyből láttad, mi a probléma, de megnyugtattál, hogy valószínűleg nem történt nagy baj, elmagyaráztad, mi a teendő, és nem nevettél ki.