– Kultúrantropológusként szeretek emberekkel foglalkozni, és a véletlen hozta, hogy a Brazíliában élő magyar kisebbségeket kutassam – meséli lelkesen. – Mintegy száz-százötvenezer magyar származású ember él Brazíliában, egyes településeken már az ötödik generációval lehet találkozni. Volt olyan magyar jogász, aki a házassági jogról szóló törvény megalkotásában játszott kulcsfontosságú szerepet, mások a kultúra vagy a településfejlesztés területén tevékenykedtek, van, aki az ország legnagyobb könyvkiadójának egyik alapítója, de magyar volt az a gyáraltulajdonos is, akinek az üzemében partvisok készültek a hatvanas években. Doktori kutatásomban azzal foglalkozom, hogyan tudják a magyar kisebbségi csoportok megőrizni a kultúrájukat.
Hagyományőrzés és beilleszkedés
Az elmúlt két évszázadban több hullámban is vándoroltak be magyarok Brazíliába, jellemzően a Magyarországon tapasztalható gazdasági nehézségek vagy a politikai instabilitás miatt döntöttek az országváltás mellett. Az első bevándorlási hullám az 1848-as forradalom után indult, ekkor azok az értelmiségiek és nemesek jöttek, akiknek menekülniük kellett, mert halálra ítélték őket, vagy vérdíjat tűztek ki a fejükre. Ezek az emberek általában több nyelven beszéltek, így nem volt probléma a portugált is elsajátítaniuk, és könnyen be tudtak illeszkedni a brazíliai nemesi körökbe. Az 1870-es években aztán már egész falvak vándoroltak be, például sok földműves család érkezett Veszprém megyéből vagy Erdélyből, mert azt ígérték nekik, hogy kapnak földet az Újvilágban. Így azok a földtelen parasztok, akiknek nem volt vesztenivalójuk, nekivágtak az ismeretlennek. Sokuknak csalódniuk kellett, mert indiánok által lakott földterületeket kaptak, vagy csupán a rabszolgák kiváltására hívták az országba őket, és nem mindig jutottak olyan méretű földhöz, hogy képesek legyenek a családjukat eltartani. A legtöbbjük a dél-brazíliai cukornád- és kávéültetvényeken dolgozott, ahol keveset kerestek, így közülük többen az iparban próbáltak elhelyezkedni a nagyobb városokban vagy São Paulóban. Az 1910-es évektől a társadalom minden rétegéből érkeztek magyar bevándorló családok. A múlt század elején voltak olyan magyar negyedek São Paulóban, ahol bő szoknyás népviseletbe öltözött asszonyok jöttek-mentek. Aztán nagy tömegek érkeztek az elcsatolt területekről az első világháború után, majd a második világháború előtt és után, végül pedig az ’56-os forradalom és szabadságharc volt még kiemelkedő időszak.
– Brazíliát a bevándorló népek sokszínűsége (portugál, lengyel, német, olasz, japán, spanyol…) jellemzi. Számos közösségnek volt saját nyelvű újságja, iskolái, könyvkiadói, rádiója, és ez így ment a második világháború kezdetéig – meséli Timea. – Ekkor a széthúzástól való félelem miatt jött a nyelvi egységesítési politika, amelynek következményeként államosították a kisebbségi iskolákat (São Paulóban például tizenkét magyar iskola működött), betiltották a kisebbségi nyelvhasználatot, és ha valakit meghallottak az anyanyelvén beszélni az utcán, börtönbe zárták, mesélték az interjúalanyaim. Ez megnehezítette a kisebbségi nyelvek megőrzését és a magyar nyelv generációról generációra történő átadását. Amikor az anyanyelv elvész, utána már kevés dolog marad a kultúrából, esetleg a néptánc és a gasztronómia, mert ezeket megtartani egyszerűbb. Ha nem tanulja valaki iskolában a nyelvet, csak a családban használják, akkor általában szűkebb a szókincs, és a gyerekek már nem minden szituációban tudják kifejezni magukat, így átváltanak portugálra. Azóta Brazília is felismerte, hogy a kisebbségi kultúra érték és megőrzendő, így most már van lehetőség a kisebbségi nyelvhasználatra és e nyelveknek az oktatásba történő bevonására, bár nem olyan egyszerű kivitelezni.
Sztereotípiák kontra valóság
Brazíliáról és Rio de Janeiróról mindannyiunkban él egy kép, és vannak dolgok, amikre rögtön asszociálunk, mint például a végtelen brazil sorozatok, Paulo Coelho, a foci, a szamba, a karnevál, a napbarnított, feszes bőrű emberek a Copacabanán és a végtelen életkedv. De vajon tényleg így fest a valóságban is ez az ország?
– A legtöbb brazil nagyon kedves. Egyszer a São Paulo–Rio de Janeiro-járaton felejtettem a dzsekimet, és mivel a buszon névre szóló jegyek vannak, a sofőr rám keresett a Facebookon, és értesített, hogy megtalálta a dzsekimet, és szeretné visszajuttatni. Amit a braziloktól eltanulhatnánk, az az életszemlélet – állítja Timea. – Bármilyen rossz is a helyzet, megpróbálják a dolgok jó oldalát nézni. Nem arról van szó, hogy a szőnyeg alá söprik a problémákat, de egy kicsit félreteszik őket, hogy tovább tudjanak menni. Ez fontos, mert néha tényleg kilátástalan helyzetek tudnak kialakulni, főleg a szegényebb rétegeknél. Mindig azt szoktam mondani, hogy Brazíliát és Rio de Janeirót receptre kellene felírni. Csak ne a Copacabanára menjen az ember, mert akkor még depressziósabb lesz. Kissé kiábrándító, hogy tele van hajléktalanokkal, zsebtolvajokkal, akik kifejezetten a turistákra álltak rá.
– Itt rengeteg az ünnep, szinte minden hónapban akad valami ünnepelnivaló, ami miatt nem kell dolgozni, és lehet pihenni vagy szórakozni. Emlékszem, még a Covid alatt is tele volt a tengerpart szilveszterkor, hiába volt tilos, nem lehetett visszafogni az embereket. A focimeccsek és a karnevál idején hihetetlenül vibráló a hangulat a városban – mondja Timea, akinek a karnevált már volt szerencséje élőben megtapasztalni. – De a zene és a tánc a mindennapok részét is képezi. Közel lakom egy kis térhez, ahova rendszeresen kivonulnak a zeneakadémiáról a zenészek, és szambát vagy bossa novát játszanak esténként, a környékbeli lakók pedig belefolynak a zenélésbe meg a táncba. Jó azt látni, hogy azok az idősebbek, akik már nehezen járnak, amint megszólal a zene, ropják is, hihetetlen, milyen show-k kerekednek.
