A történelem viharában
A háború emlékképei a mai napig élénken élnek bennem. Egyszer láttam, amint légvédelmi ágyúval eltalálnak egy vadászrepülőgépet, és az lángolva zuhanni kezd. De ezt nem tragédiaként éltem meg, hanem szórakozásként, mint egy nagyszerű tűzijátékot, mert az ember gyerekként egészen másként fogja fel a körülötte lévő a világot. Később egy SS-tiszt költözött a házunkba, és édesanyámék kiküldtek engem a kapuba figyelni, mikor jön haza, hogy jelezzek nekik, és ők időben ki tudják kapcsolni a londoni vagy épp moszkvai rádióadást, amit hallgattak. Hősnek éreztem magam.
Egy új hang
Érettségi után mindenképpen olyan állást szerettem volna szerezni, ahol szabadon mozoghatok, nem kell reggel-délután blokkolni, és közben egy helyben ülni. Először egy ismerősnél voltam gyakornok a Magyar Távirati Irodában, de hamar meguntam, és három hónap múlva jelentkeztem a rádióba. Nem sokkal ötvenhat után jártunk, amikor a munkatársak egy részét elküldték, másik részük disszidált, így hamarosan a hírszerkesztőségben találtam magam. Kovalik Károllyal, aki később nagyon jó barátom lett, kezdtem el riportokra járni. Egyszer egy vadászhoz mentünk, és Károly azt mondta, na, János, te is kérdezz valamit. Hirtelen nem jutott más eszembe, csak ez: „Hány nyulat tetszett lőni?” Ez volt az első megszólalásom a rádióban.
A vonal túlsó végén
Számtalan munkával a hátam mögött a rádió szórakoztató osztályának főnökével beszélgetve jutott eszembe a Halló, itt vagyok! ötlete, vagyis hogy kellene egy műsor, ahol a hallgatók betelefonálnak, mindenféle ügyes-bajos dolgaikról beszámolnak név nélkül, én pedig reagálok rájuk. A műsornak hisztérikus sikere lett, aminek a fő oka valószínűleg az, hogy az emberek megérezték, én tényleg azt mondom, amit gondolok, és nem azt, amit mondani illik az adott témában. Így hát ők is megnyíltak, és őszintén beszéltek velem. Tíz éven át hallgattam a szomorú, vicces, megdöbbentő történeteket. A fanyalgóknak, akik azzal jöttek, micsoda hülyék telefonálnak nekem, mindig az volt a válaszom: te is épp olyan „hülye” vagy, csak nem telefonálsz!
Egymásra találva
Harminchét éve egy házibulin megkapó, felszabadult női kacajra lettem figyelmes. Megfordultam, és megismerkedtem Vidák Györgyi jelmeztervezővel, akivel azóta is együtt vagyunk, és hála az égnek, nagyon jól vagyunk együtt. Voltak persze mélypontok, olyan is, amikor majdnem elváltunk, de valahogy mindig sikerült túllépni a nehézségeken. Györgyi mindig is imádta az idős embereket, ezért én azt mondogattam: meglátod, minél öregebb leszek, annál inkább szeretni fogsz. Így is lett! A lányom, Jutka Amerikában él, a Harvardon végzett környezetvédelem–politika szakon, és ma viselkedésproblémás kutyákkal foglalkozik elismert szakemberként.
Nyitottan a világra
Az ember egész életében öregszik, egy ötéves szemében egy húszéves felfoghatatlanul idős, és ez így megy egészen a végéig. Ráadásul egy idő után mindenkit kivétel nélkül elkap egy betegség, melynek neve: kor. Ez kikerülhetetlen, és nem nagy élmény. De én nem panaszkodom, mert az életem számomra elfogadható, ráadásul senki nem akarja elhinni, hogy mindjárt nyolcvannyolc éves leszek. Igaz, nem járok elöl jó példával, mert mozoghatnék többet is, meg sokszor halogatom a tennivalóimat, és túl sokat lógok a neten, de egyet biztosan megőriztem: a kíváncsiságomat. Ma is mindent tudni akarok a világról.
FOTÓ: EMMER LÁSZLÓ, MTI / FRIEDMANN ENDRE, FOTOCENTRAL ARCHÍV
