Ma már nem úgy élünk, mint a barlangi emberek, mi, férfiak nem vadászunk mamutra, nem rohangálunk zebrák után a szavannán, tehát az így megspórolt energiáinkat ugyanúgy áldozhatjuk a gyereknevelésre, ahogyan egy anya áldozza.

Bennem nemcsak akkor támad fel az igény, hogy részt vegyek a kislányaim­­ gondozásában, amikor meg kell őket védeni, hanem akkor is, ha meg kell őket hőmérőzni, vagy ha hajnalig kell őket ringatni, mert lázasak és jön a foguk, vagy amikor pelenkázni kell őket. Apám sem félt ettől, nekem mindig imponált, amikor büszkén sztorizott arról, hogyan tett zuhanyrózsával tisztába. Fiatal koromtól azt gondoltam, ezt én is olyan vagányul fogom csinálni, mint ő, és hogy az az igazán tökös férfi, aki ebből részt vállal.

Amikor megszülettek a gyerekeim, nekem nagyon fontos volt, hogy megszagolhassam őket, mint ahogy az állatvilágban a lovak szokták. Ez is a testi közelség része, ez alapján találjuk meg egymást. Amikor az ikreink inkubátorban voltak, azt mondták a csecsemőgondozók, teljesen mindegy, mikor jövök, jöhetek az éjszaka közepén is, csak hadd rakják rám minél többet a gyerekeket, mert az érintések, a szagok a legfontosabb első benyomások a kicsik életében. Ezek alapozzák meg a későbbi kémiai és érzelmi kötődést, az életben való szövetséget, összefonódást. Szóval nagyon jó, ha az apa is ott van a nulladik perctől. Az ikrek császármetszéssel születtek, így tulajdonképpen én voltam az első, aki hozzájuk ért, pedig majdnem lekéstem a szülést, Prágából rohantam haza. Az ikreknél egyébként nem is opció, hogy egyedül maradjon az anya, két újszülötthöz két szülő kell. Szerintem azért is megy szét nagyon sok pár szülés után, mert nem vállal sorsközösséget a férfi.

De ahhoz képest, hogy apáink generációja a babakocsit sem volt hajlandó tologatni, mi teljesen máshol tartunk.