„A beavatottak tudták, hogy a büfé mellett van egy keskeny bejárat, mögötte lépcső, az vezetett föl egy titkokkal teli étterembe. Géza úr, a pincér itt avatott be a korhely halászlé pikáns ízvilágába, s ezzel belépést nyertem a korhely halászlét kedvelők klubjába. Hogy ki volt Géza úr, s vajon mik a titkok, az már egy másik történet.”
Nos, a hölgy mélyen a szemembe nézett, s közölte, tudni akarja, ki volt Géza úr, s mik is azok a titkok, melyek a körútról nyíló étterem homályába vesztek.
Hát akkor visszapörgetem a filmet…
Az idő a legendás hatvanas évek. Magunk közt szólva, kinek legendás, kinek éppen csak elviselhető. ­Nekünk, frissen érettségizett, tapasztalatlan tudatlanoknak, tojáshéjjal a fenekünkön, nem volt se legendás, se elviselhető – nekünk maga volt a fiatalság. Teli szájjal akartuk habzsolni az életet, ha falakba ütköztünk, továbbálltunk. Filmklubokba jártunk és miniszoknyát hordtunk, minden márciusban trapéznadrágban megfürödtünk a Dunában, és átcsempészett nejlonlemezeken Beach­ Boyst, Jimi Hendrixet, Elvis Presley-t és Beatlest hallgattunk. Francia levelezőpartnerem, Jean-­Philippe képeslapjain ismerkedtem Párizzsal, s mivel oda hiába vágyakoztunk, Krakkó lett utazásaink ne­továbbja.
A titokzatos emeleti Lucullus étterembe is két lengyel fiúval érkeztem. Egyikük eladhatatlan festményeket festett, a másik szájharmonika-virtuóz volt, magával hordta a hangszerét, bármikor előkapta, és belefújt. Géza úr kerített nekünk asztalt. Mi akkor már jó barátságban voltunk, egy életművész ismerősöm mutatott be neki. „Elmúlt már tizennyolc a kisasszony?” – kérdezte Géza úr. „Éppen a múlt héten” – mutattam a személyimet. Géza úr megnézte, és onnantól – észre kellett vennem – úgy kezelt s vigyázott rám, mintha a lánya lennék. Nem ok nélkül.