Bár előző nap éjjel kettőig forgattak, a ráckeresztúri Pázmándy–Brauch-kastélyban tizenhárom órai érkezésemkor már javában folynak az előkészületek. Siklik a színészek arcán az ecset, száll a púderpor, pörög a hajkefe, a kamerák lassan beállnak a díszletbe. Négy órára mindennek készen kell lennie, mert kezdés van. Az asszisztencia olyan sebességgel sertepertél, hogy nehéz tőlük bármit kérdeznem. Így is alig érik utol magukat, árulják el, tegnap is hajnalban indultak haza. A hetedik napon járunk, és a tévéfilm forgatására kilenc nap áll rendelkezésükre.
– Azért ilyen kevés, mert eredetileg csak színházi közvetítésre gondoltam. Később támadt az ötlet, hogy lehetne ebből egy igazi tévéfilm is, de addigra a színészeket már nem lehetett hosszabb időtartamra egyeztetni egymással – magyarázza a rendező, Rátóti Zoltán, amikor végre leülünk egy percre beszélgetni a forgatás előtt. – Napi kilenc–tizennégy percet veszünk fel, egy szappanopera esetén is ennyit szoktak egyébként. Már régóta törtem a fejem, hogyan rögzíthetnénk az utókor számára az előadást, amikor felcsillant ez a lehetőség. Ripsz-ropsz felállt hozzá egy nagyszerű stáb, megnyertük a feladatnak Nagy András operatőrt, a Semmelweis-film készítőjét, a neves jelmeztervezőt, Tordai Hajnalt, de ami a legfontosabb: a Nemzeti Színház nagyszerű színészei, Udvaros Dorottya és Blaskó Péter játsszák a főszerepeket. Nem mintha a további szerepekben nem kitűnő nemzetis kollégákat látnánk…
– Jól emlékszem az 1963-ban készült filmváltozatra. Csodálatos volt benne Tolnay Klári és Sinkovits Imre! – jegyzem meg.
– Én is láttam. De a mi filmünk más lesz! – lelkesedik a színész-rendező. – Ahogyan az előadás is egészen más, hiszen most a mi jelenünk színészóriásai játsszák a főszerepeket. Annak idején pont azért tűztük műsorra ezt a Hubay-darabot, mert sokan ismerik, látták a filmet, vagy olyan szerencséjük volt, hogy ott lehettek Tolnayék egyik legendás előadásán. Magasan volt a léc, de én hittem benne, hogy éppen ezért a modern feldolgozásra még inkább kíváncsiak lesznek a nézők. Így is lett. A film rendezése már nagyobb kihívás, mert ismeretlen számomra a terep, de szerencsére Tősér Ádám technikai rendező mellettem áll.
Kezdődhet az átlényegülés!
Körbenézek a szalonban, ahol ülünk. Biedermeier bútorok, gyertyák, a függönyök kétfelé hajtva a boltíves ablakokon. Az esti fény valódi, hiszen kint már alkonyodik. A márványkandalló otthonossá, elegánssá teszi a teret. Ez az egyetlen berendezési tárgy, ami eredetileg is itt volt, emiatt választották az alkotók a helyszínt. A kastélyt a húsz évvel ezelőtti felújítás után nem rendezték be, tulajdonosa forgatásokra adja bérbe, így Hársfalvi Réka látványtervező szabadjára engedhette a fantáziáját. Mesés nagypolgári enteriőrt álmodott. 1861-ben járunk, Berlioz, kora zeneszerző-fejedelme koncertezik a városban, majd gyönyörű szerenádot ad gyerekkori szerelme, Estella ablaka alatt. Váratlanul látogatja meg az özvegyasszonyt, mert az az őrült ötlete támad, hogy megvallja neki ötven éve tartó plátói szerelmét, majd elrabolja őt. Itt kezdődik kettejük elégikus, ám drámaian felemelő szerelmi jelenete…
A sminkszoba felé veszem az irányt. Semmiképpen nem szeretném elmulasztani a pillanatot, amikor a művészek testileg-lelkileg felkészülnek az első felvételre. Udvaros Dorottya már a székében ül, előtte hatalmas tükör, a szemét jólesően lehunyja. Halvány mosolyt vélek leolvasni a vonásairól, miközben Petrilla Orsolya maszkmester finom ecsetvonásokkal készíti fel az arcát a filmtörténet következő felvonására. A művész alig észrevehetően összerezdül, amikor megszólítom, és az iránt érdeklődöm, érez-e egy kis drukkot.
– Bevallom, amikor először felmerült, hogy esetleg eljátszhatnánk ezt a legendás darabot, éreztem… De aztán dolgozni kezdtünk, és már csak a partneremnek, de főleg magamnak szerettem volna megfelelni. Nem könnyű szerep, bele kellett rázódni a régies nyelvezetbe is, de nagyon jól éreztük magunkat a próbák alatt. Blasival – mi csak így hívjuk Pétert – sokat játszunk együtt, ismerjük és tiszteljük egymást, azt meg, hogy Rátóti Zoli ezúttal nem színészként, hanem rendezőként áll előttem, pillanatok alatt megszoktam. Úgy érzem, jó kezekben vagyok, bízom a stábban, és ez nagyon fontos egy színésznek. Filmen játszani másfajta kihívást jelent, mint színpadon állni. Itt nem kell kieresztenem a hangot, hogy a nézőtér utolsó soraiban is hallják, és sokkal nagyobb hangsúlyt kap a tekintet. A kamera a legapróbb rezdülést is érzékeli, lehetővé válik a mélyebb átélés.
Udvaros Dorottya hangja annyira játékos és fiatal, el sem akarom hinni, hogy mindannyiunk kedvenc színésznője immár nagymamaszerepbe ért! Vajon ha nem kérdezgetném, most mit csinálna, merül fel bennem, gyakorolná magában a szövegét?
– Nem – kacag. – Relaxálok, amíg Orsika simogatja az arcomat. Aztán majd felteszik a parókámat, és elkezdődhet az átlényegülés.
„Ennél te értem krokodilust?”
– Itt a reggeli! – süvít be az ajtón a színházi asszisztens. Ránézek a mobilomra: délután két óra. Semmi kétség, felborult a stáb bioritmusa.
– Leves jöhet, művésznő? És párolt zöldség?
És már érkezik is a tálca, megrakodva könnyű ételekkel. A színészeket szemlátomást maximálisan kiszolgálják, hogy kizárólag a feladatukra fókuszálhassanak. Pár percre odalépek a fodrászokhoz is, igyekszem nem zavarni a munkájukat. Károlyi Márk éppen Tóth Auguszta – ő játssza Estella lányát, Charlotte-ot a filmben – haját csavargatja loknikba, majd a feje köré tekeri, szabadon hagyva néhány rakoncátlan tincset. Hogy kicsit lazábbnak hasson, magyarázza, mert a színpadon túl szigorú volt a kontya.
