A közösségi médiás posztjaid  mellett szinte mindig megjelenik „az irodalom világnézet” hashtag. Mit jelent ez számodra?
Az életemet, három szóban. Márai­tól származik a mondat, hogy Budán lakni világnézet, és én nagyon szeretem az ő szövegeit. Amikor Bonta Gáspár kollégámmal 2010-ben útjára indítottuk az Irodalmi Szalont, kerestünk egy szlogent, amely kifejezi, hogy nekünk az irodalom a bástyánk, a mérföldkő az életünkben, mindent ehhez képest csinálunk. Így született meg ez a mondat a világnézetről, amelyhez sokféle módon lehet csatlakozni, már másfél évtizede.
Mennyit olvasol, és mikor?
Minden napra kell irodalom, de ma már hektikusan olvasok. Időnként egymás után négy-öt könyvet is bekebelezek, aztán, mondjuk, egy hétig kevesebbet, mert arra is kell idő, hogy a korábbiakat feldolgozzam az estjei­men. A napi egy vers nálunk kötelező, inspirációnak és ihletnek, bár azt hiszem, van egy ilyen romantikus elképzelés, hogy az irodalmár otthon ül, és egész nap olvas. De ahhoz, hogy az irodalmi programjaim megvalósuljanak, rengeteg más teendő is szükséges. Olvasás közben jegyzeteket készítek, és olyasmiken gondolkozom, hogy például ha a mű mellé a bemutatón zenét rendelnénk, az miképp lenne izgalmas a közönség számára.
Mi volt a közelmúltban a legnagyobb olvasmányélményed?
Visky Andrástól a Kitelepítés. Megrázó élmény életről és szeretetről, áldozatról és kitartásról, és leginkább ez a katarzis az, amire szükségünk van az életben. Sokszor azt hisszük, az élet abból áll, hogy várjuk a szép pillanatokat, és egy nap attól lesz jó, hogy megtörtént az a szép pillanat. De az élet több ennél. Hogy elkések erről az interjúról, hogy egy könyv annyira megrázó, hogy le kell tennem, hogy épp összevesztem valakivel, és keressük az utat a megoldáshoz: ez mind az élet.
Miért fontos olvasni?
Az olvasás a tisztesség és a kíváncsiság, a becsület és a fejlődés lehetősége. Kell tudnunk a magunkévá tenni mások gondolatait, kell tudnunk csöndben maradni, és figyelni a másikra. Kell tudnunk megérteni, hogy nem, nem csak mi tudjuk jól a dolgokat. Az én szememben az különbözteti meg az olvasó embert a többiektől, hogy képes ezekre a dolgokra. Valami ilyesmi az olvasás: nyitottság, figyelem, csönd.
Biztos vagyok benne, hogy voltak olyan fordulópontok az életedben, amikor az irodalom húzott ki a csávából.
Sok ilyen volt. Gyerekkoromban is mindent átlebegő érzésnek tűnt, hogy könyvek között vagyunk, hogy ez egy szentély. A védett burok aztán megszakadt: húszéves koromban nagyon beteg lettem, hónapokat töltöttem szanatóriumban, és akkor minden bizonytalan lett és egyben lecsendesedett. A közösségi oldalainkon mintha egész nap valamiféle társkereső üzemmódban győzködnénk a másikat: ezt is gyűjtöm, azt is megcsináltam, ide is kirándultam, nézd! Mintha folyamatosan bizonygatnánk, kik vagyunk, és ezalól én sem vagyok kivétel. De amikor hirtelen kivesznek ebből a rendszerből, akkor ott elég nagy csönd van, és el tudsz gondolkodni azon, ki vagy te. Ilyenkor egészen más a tétje egy szövegnek. Megváltoztam Parádfürdőn, ekkor találkoztam Thomas­ Manntól A varázsheggyel, Szabó­ Lőrinc verseivel, az önzéssel, a megbocsátással, olyan törékeny érzésekkel, amelyekről Babits vagy Radnóti ír. ­Nekem rengeteget adott az, hogy definiálni tudtam magam ezekkel a szövegekkel, és választottam egy olyan utat, amiben lehet, hogy akkor még csak én hittem: az irodalmi közösségekben – és ami ma már igen népszerű lett országszerte. Később is számtalanszor előfordult, hogy egy-egy szöveg mentett meg. Akár az édesapámé, Juhász Ferencé. Az ő művei az örök értékekről szólnak sajátos nyelven: diákként talán nehezebben olvashatók, érni kell hozzájuk. Most, negyven körül már teljesen értem a hallgatásait, a harcait, a mélységeit.
Komoly felnőtté válási folyamaton mentél keresztül húszévesen.
Volt egy naplóm is, nemrég találtam meg. Írtam mindennap, hogy megmentsem magam, és mintát kerestem. Azokból a magazinokból, amelyeket a testvérem hozott be a szanatóriumba, kivagdostam képeket, és célokat tűztem ki hozzájuk kapcsolódóan: így szeretnék majd kinézni, itt szeretnék élni, ezt szeretném csinálni.
Olyan lett az új Anna, amilyennek megálmodtad?
Alapvetően igen. Egy olyan lányt szerettem volna látni, aki bátor és önálló, aki kezd valamit a múltjával, amit nem tagadni és nem is letenni kell, hanem megerősödni általa. Még most is haladok ezen az úton. Abban mindig biztos voltam, hogy újabb és újabb emberekkel szeretném megszerettetni az olvasást, ami engem is megmentett. Érdekes, még bő tíz évnek kellett eltelnie, hogy másképp is révbe érjek: egy irodalmi esten, Bereményi Géza könyvbemutatóján, konkrétan a könyvek és versek aurájában ismerkedtem meg a férjemmel, akivel első beszélgetéseinken kedvenc íróinkat vettük végig.