– Milyen jó, hogy biciklivel jött! – örvendezik a sárga mellénybe bújt, jó kedélyű férfi. – Nem lesz vérnyomáspanasza, ha egy kicsit sportol!
A hirtelen jött februári húsz fokban megkapóbb a Hunyadi tér, mint a téli szürkeségben. Letámasztom a bringát, és letelepedünk egy padra a világ legbarátságosabb parkgondnokával. De előbb megmutatja, hogy reggel melyik ágon látott egy egykedvű baglyot.
– Fél hat körül nyitom a Hunyadi tér kapuit. Aztán körülnézek, hova fújt össze nagyobb kupac szemetet a szél, azt mindenképpen összeszedem – meséli. – Közben beszélgetek a járókelőkkel. Megkérdezik, mit hol találnak, de olyan is akad, aki lelki problémával küszködik, és kíváncsi, mit csinálnék a helyében. Nagyon sokan fölismernek ám mint a nemzet rozmárját!
Schirilla György Tahiban nőtt fel, de már évek óta a Terézvárosban lakik a barátnőjével, és itt is dolgozik. A parkgondnoki teendőkben az is szerepel, hogy ha valaki zavarja a többi látogatót, arra rászól. Ám emiatt nincs sok dolga.
– Csendes, jó kis környék ez, rengetegen járnak ide – mondja. – Szeptemberben meghirdetek egy ingyenes jógaórát a park színpadához. Remélem, sokan eljönnek.
Schirilla szépen elhelyezte magát Terézváros szövetében: versei jelennek meg a kerületi lapban, és dolgozik azon, hogy erősödjön a lokálpatriotizmus. A Facebookon sorozatot indított a VI. kerület egykori híres lakóiról.
Egy parkolóőr emlékei
Végzettsége szerint Schirilla György üvegező szakmunkás. Az érettségi és a szakmunkásképző után a Kádár-rendszerben az Ingatlankezelő Vállalatnál dolgozott hét éven át. Jól megtanulta a szakmát, most is, gond nélkül tudná csinálni – csak valahogy nincs rá szükség. A lapokban legutóbb azzal szerepelt, hogy parkolási ellenőrként rótta az utcákat.
– Parkolóőrnek azért álltam, mert amikor elváltam, kicsúszott a talaj a lábam alól – mondja. – Előtte jógaoktató voltam, és reflexológus. Sokan jártak hozzám. De a válásom idején lemondtam a tanfolyamaimat, mert ezeken a foglalkozásokon magadból kell adnod, én pedig olyan állapotba kerültem, hogy erre képtelen voltam. Aztán már sehova nem akartak felvenni, pedig akkor még csak az ötvenes éveimben jártam. A testvéreim tartottak el hónapokig, mert nem volt állásom, de a kiskorú gyerekeimről gondoskodnom kellett. Egyedül a parkolási munkára alkalmaztak, úgyhogy nagyon hálás vagyok érte, hogy befogadtak, de egy idő után már nem tudtam tovább csinálni. Volt olyan nap, hogy huszonöt kilométert gyalogoltam. Nem hálás munka, de szükség van rá. Próbáltam minél kevesebb konfliktusba keveredni, de aki bal lábbal kelt, azzal nincs mit tenni. Néha nekem is kellemetlen volt pótdíjazni egy-egy rajongómat. Kérdezték is: „Schirilla, hát maga mit csinál itt? Nem a jeges folyóban lenne inkább a helye?” A parkolóellenőröket senki nem szereti. Elmondom, mivel most már nem dolgozom ott, hogy a kismamákat és a szerencsétlenül jártakat általában elengedtem. Vagy ha valaki rohant ki az óvodából a gyerekével a karján, mert lejárt a parkolása, akkor is szemet hunytam.
A rozmárkodás vége
Györgyöt nagyon megviselte hat évvel ezelőtti válása. – Nem volt könnyű, de van egy mondásom: a múlt halott, a jelen formálható, a jövő építhető. Egyébként négy gyerekem van. Gyurika már harmincéves, Hédike huszonnyolc, Mátéka húsz. Alizkám tizenöt. Most kamaszodik, úgyhogy rá még jobban oda kell figyelni. Napi szinten kapcsolatban vagyok velük. És már három unokám is született! Nemrég írtam egy mesekönyvet Túró és Matilda címmel, jelenleg pedig egy verses mesekönyvön dolgozom. Az unokáim ihlették – mosolyog.
A válás után úszni sem volt kedve, de aztán visszatért a hideg vízbe. Most is nagy tömeg várja majd március végén a Balatonon: Fonyódon és Keszthelyen. De innentől annyi: Schirilla György véget vet a rozmárkodásnak. Minden télen három hétig van hideg, melegszik az idő. A Dunán is ritkaság a jégzajlás. Így már nem az igazi.
– Az az elvem, hogy a hideg víz plusz három Celsius-fok alatt kezdődik – mondja. – Tegnap is leúsztam éjszaka egy tóban egy jó nagy távot, de a víz majdnem ötfokos volt.
György atyai örökségként tartotta fenn a hagyományt több mint húsz éven át. De szerinte sokat köszönhet a hideg víznek: jót tesz az immunrendszernek, a magas vérnyomásnak, az ízületi betegségeknek. Depresszió ellen is jól jöhet. Ha valaki bemerészkedik, utána úgy érzi, van ereje legyőzni a nehézségeket az életben. Fegyelmezi az embert. És a test „emlékszik”, ha valaki korábban rozmárkodott már.
Bohém vagy balfék?
– Édesapámmal való kapcsolatomról sokat elárul, hogy amikor meghalt, akkor úsztam először. Nem feltételezte rólam, hogy át tudom tőle venni a stafétabotot. Még úgy sem, hogy több mint tizenöt éven keresztül minden héten háromszor, szeptembertől áprilisig mentem vele a Dunára. Vittem a ruháit. Amikor kijött a vízből, megtöröltem a hátát. Kemény férfi volt. Egyszer elfutott egészen Moszkváig. 1968-ban pedig negyvenezren álltak kint a Szabadság és az Erzsébet híd között, amikor hetvenszázalékos jégzajlásnál átúszta a Dunát – meséli. – Apukám Zsebikének hívott. Ám nagyon szerette, hogy népszerű, ezért mi egy kicsit háttérbe szorultunk. Úszott, futott, jóban volt a médiával. Kádár János is sokszor fogadta: úgy élt, úgy dolgozott, hogy elismert ember legyen. Én nem vagyok ebben eléggé céltudatos. Miközben igazából apukám is ugyanúgy élt, mint én. Dolgozott taxisofőrként, de kukásként és újságkihordóként is. Amellett, hogy híres ember volt, a sportból sosem tudta volna eltartani a családját. Bár elég duhaj életet élt, anyukám hűségesen kitartott mellette.
A nemzet rozmárja a testvéreivel is nagyon jóban van. – Pindurcica, a nővérem, Tahiban lakik. Tegnap tartottunk éppen testvértalálkozót. A húgom, Pannika minden hónapban egyszer meghív minket. Nagyon szeretnek, de egy kicsit balféknek is tartanak. Amikor anyukám meghalt, előtte azt mondta nekik: vigyázzatok az öcsétekre, mert ő a legszerencsétlenebb közületek. Ez persze nincs így, de a lánytestvéreim még mindig komolyan veszik az intelmet. Pedig nem szerencsétlen vagyok, hanem egy kicsit bohém. A pénz nem igazán érdekel. Hozzájuk képest talán tényleg pancser vagyok, mert ők megtalálták az életben a klasszikus szerepüket, és komolyabbak nálam. De én boldog vagyok így is, csakhogy ők ezt nem hiszik el rólam. Évek óta könyörögnek, hogy hagyjam már abba az úszást. Féltenek, hogy meghalok. De persze mindketten ott lesznek a parton. Pindurcica szokta rám adni a köpenyt.
A család a legfontosabb
– Amúgy átlagos képességű vagyok, attól függetlenül, hogy keresztbe-kasul befutottam egész Magyarországot. Vagy hogy én tartom a Guinness-rekordot Európában: huszonhat percet úsztam nulla fokban. Viszont az unokám, Alízka, többszörös magyar bajnok akrobatikus tornában.
György mindig arra tanította a gyerekeit, hogy tisztességesen éljenek, hogy szeressék a családjukat. És arra, hogy önmaguk legyenek. Azt akarja, hogy találják meg a boldogságukat, és tanulják meg elfogadni a sorsukat – miközben persze nem feledkeznek meg önmaguk fejlesztéséről sem. Olyan munkát végezzenek, amit szeretnek, mert abból meg is tudnak majd élni. Teljesedjenek ki.
– Én is így élek, és ezért néhányan bolondnak néznek – nevet. – Azt sem hiszik el, hogy imádok söpörni. Esküszöm, ha meglátok itt egy koszfoltot, és eltakarítom, az nekem egyfajta megnyugvást jelent. Közben mindig van nálam ceruza, és ha úgy alakul, verseket írok. A mai napig nem hiszem el, hogy itt dolgozom – néz körbe ragyogva a Hunyadi téren. – Szerintem egyébként azért is szeretnek az emberek, mert mindenkinek előre köszönök. És tisztelik bennem, hogy a parkőri munkát becsülettel elvégzem. Büszkén vállalom, és szeretem is. Sosem hittem volna, hogy nekem itt lesz a legjobb.
FOTÓ: CSIBI SZILVIA, MTI / KOMKA PÉTER
