A nonprofit kortársművészeti intézményt Juhász Dóra, Kucsora Márta és Szász Sándor alapította 2006-ban. Éveken át Angyalföldön dolgoztak, ám tavaly ősszel el kellett költözniük, ezért Anthony Vasquezzel kiegészülve újjáalakultak, így kerültek a 11. kerületbe, a Monarchia legnagyobb, Weiss Manfréd által alapított hidroplángyárának festőcsarnokába.
Pénteken reggel fél tízre beszéljük meg a látogatást, a műteremközösség egyik tagja, Boda Anikó fogad minket, a többiek kicsit késnek. Két napja kollégáik, a Crocodile Power
orosz művészpáros kiállítására utaztak ki Pozsonyba. A megnyitó után elmentek vacsorázni, onnan egy táncos helyre, majd egy bárba, és mivel elszoktak már a hajnalig tartó bulizástól, nagyon elfáradtak ebben az egészben. Hatalmas, hangárszerű épületben járunk, ahol mindenkinek megvan a saját műhelye. Befut Márta, bemutatkozik, majd „Várjatok, bekapcsolom a kiállítást!” felkiáltással kezébe veszi a távirányítókat, és az előtérben elhelyezett képernyőkön digitális műalkotások jelennek meg. Kis videók peregnek a szemünk előtt, ez manapság népszerű műfaj, hiszen a kész darabokat el lehet küldeni e-mailen, így megússzák a tetemes szállítási költséget. A Torzítások című nyitókiállítás – amelyet a New York-i Postmasters Galéria hozott Budapestre – egyik műtárgya egy 3D-nyomtatóval készített paprika, és csak közelről látszik, hogy van rajta egy bugyi. Vele szemben Barabási Albert-László munkáját látjuk a falon. A nagypapája szobafestő volt Erdélyben, és a hálózatkutató a régi technikát használva hengereket gyártatott, így készült el a Fake News című kép, amely a Coviddal kapcsolatban terjesztett álhíreket dolgozza fel. A kiállítás célja, hogy a néző elgondolkozzon, vajon tudja-e, hol a valóság és a virtualitás határa. Egy függőleges tévén figyelem Frank Wang Yefeng videómunkáját; egy egyszemű, műszempillás piszoár integet a fekete kesztyűs kezeivel, miközben valami folyik belőle. Nem értem, de lenyűgöz, és muszáj megkérdeznem, mi alapján dől el, ki számít manapság művésznek.
– A sokévnyi tapasztalat segít a megítélésben – felel Márta. – Először is mindenkinél lekövethető, hol és kivel állított ki pályafutása során, milyen referenciái vannak. Persze a hírnév önmagában nem elég; David Bowie-t és Lou Reedet sosem ismerték el festő- , illetve fotóművészként, pedig utóbbi a világhírű képzőművész, Laurie Anderson férje volt. Viszont Barabási Albert-Lászlót például hamar befogadta a szakma, ő hálózatkutatási eredményeit tökéletesen illeszti be a művészeti koncepcióiba. És ne legyenek illúzióink, minél sikeresebb valaki, annál több a feladat, és annál nagyobb a szakmai elvárás.
Banán vagy áfonya
Közben a többiek is befutnak, egyeztetik a programjukat; a nap folyamán várnak még két kurátort, az amerikai kulturális attasét meg egy bécsi galeristát. Ha épp nincs látogatójuk, akkor mindenki dolgozik a saját helyén, de találkoznak a közös konyhában, és együtt esznek, kávéznak. Anikó azt mondja, neki néha muszáj a saját műtermében ebédelnie, mert a konyha egy fekete lyuk, ami beszippantja; ha lemegy a többiekhez, garantáltan ott ragad. Rivalizálás nincs köztük, mert a gyűjtő úgy érkezik, hogy tudja, mit akar. Ha banánt szándékozik venni, akkor hiába tukmálnának rá áfonyát. Nem tud versenyezni egymással egy figuratív és egy absztrakt festő, mert az érdeklődők a beállítottságuk és a tervük alapján akarják a gyűjteményüket építeni. Lehet, hogy két hasonló stílusban alkotó absztrakt művésznek gondot okozna együtt dolgozni, de ők annyira mást csinálnak, hogy nem jelentenek konkurenciát egymásnak. Van, aki mindennap reggel nyolctól este hétig fest, és van, aki kevesebbet, de mindegyikükre igaz, hogy a kreatív alkotófolyamat csak egy része a munkájuknak.
– A kapcsolatok építése is feladatunk. Múlt héten voltunk egy kiállításmegnyitón, utána nagyon jót beszélgettünk a közös vacsorán a gyűjtővel, így éjjel egykor még eljöttünk ide, a műterembe – meséli Márta. – Mára megszűnt a klasszikus művészmenedzsment. A galéria elvárja, hogy a művész teljesen készen bocsásson mindent a rendelkezésére, nekünk kell a reprodukciókat készítenünk, mi csomagoljuk készre a kiállításra szánt anyagot, magunk kezeljük a weboldalunkat, Instagramunkat, és az egyéb megjelenéseket, szöveges anyagokat. Ez iszonyatosan sok munka, a saját magunk rabszolgái vagyunk, szombaton és vasárnap is dolgozunk, nem tehetjük meg, hogy ne legyünk jelen mindenhol. Ha például nem vagy aktív a közösségi médiában, akkor nem létezel mint képzőművész. Az első dolog, amit egy gyűjtő megnéz, a művész Instagram-oldala, és nemcsak az alkotásokat figyeli, hanem a követőket is, hiszen abból rögtön látszik az egész szakmai kapcsolati háló.
