Tavaly a közönség és a szakma önt választotta be a Halhatatlanok Társulata örökös tagjai közé, amihez szívből gratulálok! A szakmai út, amely idáig vezetett, azonban nem volt teljesen zökkenőmentes.

Igen, de ez az én alkatomból is fakadt. Én szépen elültem volna életem végéig a Tháliában, ahová főiskola után egyből kerültem…

Kazimir Károly személyes meghívására szerződött oda, és tizenhat évig volt a Thália Színház tagja, utána jött egy rövid időszak Sopronban, majd következtek a szabadúszás nehéz évei. Ekkor kezdett tanítani is?

Nem, ekkor már javában csináltam. Rögtön a pályám elején elkezdtem, és azóta lényegében folyamatosan tanítok. Az utóbbi időben leginkább fiatal felnőtteket, akik az élet legkülönbözőbb területeiről érkeznek, ahol boldogtalanok, nem találják a helyüket. Eljönnek színésznek, mert eszükbe jut, hogy valaha ezt akarták csinálni. Van, aki ekkor jön rá, hogy jól döntött, amikor nem ment erre a pályára, az ilyenek megnyugodva térnek vissza a régi életükbe. Könyvet lehetne írni, ha lenne rá ener­giám, annyi drámai emberi sorsot ismertem meg.

Önnek volt saját beszédiskolája is, ugye?

Igen, ez nagy álmom volt, és szörnyen fájt, hogy egy év után abba kellett hagynom. Az volt a mániám, hogy beszédet és kommunikációt szeretnék tanítani civileknek. Tiszta gondolatok, tiszta szavakkal – ez volt a szlogenünk, mert aki nem tudja szépen kifejezni magát, annak a gondolatai is zavarosak. De alig telt el egy év, amikor hívtak, hogy menjek Székesfehérvárra a Vörösmarty Színházba. És én a színházat választottam. Nyolc év után ekkor kerültem vissza a szakmába, pedig addigra már letettem róla, hogy valaha színházban fogok még játszani. 

Tényleg ilyen könnyen beletörődött, hogy kényszerű távozásával a Tháliából vége a színészi pályafutásának?

Ott voltak az akkor még kicsi gyere­keim, és nekem nagyon fontos volt, hogy velük legyek. 1997-ben meghalt az anyukám, aki addig segített, úgyhogy a legjobbkor jött, hogy nem kell havonta harminc-negyven este játszanom, amint az korábban előfordult.

Szóval volt lehetősége kiélvezni az anyaságot. 

Volt. A lányok, Juli és Fanni, már kicsi korukban eldöntötték, hogy én vagyok a főnök, pedig nagy családban éltünk együtt, lehetett volna más is. Akkor még élt anyám és a nagyanyám is, én pedig igyekeztem mindenfelé megfelelni. Erről is könyvet lehetne írni, hogy a középgeneráció miként igyekszik idomulni, hogy békesség és nyugalom legyen. Otthon a nagymamám csinált mindent, ő döntött mindenben, anyám (Zsurzs Éva Kossuth-díjas rendező – a szerk.) pedig ezt maximálisan elfogadta. A nagyanyám nagyon erős személyiség volt, a maga halk szavú, szelíd erőszakosságával bármit el tudott érni. Emlékszem, egyszer együtt utaztam autóval anyámmal, aki már hatvan fölött járt, híres volt, mindenhol ismerték, de sírt, mert a nagyanyám azt mondta neki, hogy abban a ruhában, amiben volt, nem mehet ki az utcára. 

Micsoda női erőtér lehetett ez az anya-lánya-unokája hármas! Hogyan fért ebbe bele egy férfi?

Sehogy. Harcoltak is, már aki tudott. Az én férjem (Walla Ervin – a szerk.) lázadozott, mert olyan alkat. A nagyapám beletörődött, apám harcolt, de aztán behódolt. A Mama, azaz az anyai nagyanyám volt a mindene. Apám szerdánként jött hozzánk, és a Mama ilyenkor nagy traktával készült, sütött-főzött, ő pedig mindent megevett. Csak később tudtuk meg, hogy egy-egy ilyen látogatás után pokoli rosszul lehetett, mert akkor már régen cukorbeteg volt. Nem árulta el nekünk, mert magát hibáztatta, hogy a nővérem tőle örökölte ezt a betegséget, amibe aztán harminchárom éves korában bele is halt. Ez nem volt igaz, de ő így hitte.

És az édesanyjával milyen volt a viszonya? Sosem érezte például azt, hogy a nővére, Mária betegsége ­miatt önre kevesebb figyelem jut?

Nem, mert Marival mi nagyon szerettük egymást. Kilenc évvel volt idősebb nálam, és az anyai ösztöneit rajtam élte ki. A cukorbetegséget akkor még nagyon nehezen tudták gyógyítani, a betegsége pedig része volt a mi mindennapi életünknek. Az tény, hogy anyámnak velem kevésbé kellett foglalkoznia, mert egészséges voltam. Engem nem is nagyon engedtek sehova, nehogy valami bajom legyen.

És ennek a túlféltésnek lett valamilyen következménye?

Igen, az, hogy én szinte löktem mindenhova a saját lányaimat, hogy menjenek, próbáljanak ki mindent, amit csak lehet. Le is kellett egy idő után állítanom magam. 

És szintén azért nem akarta az anyukája, hogy színész legyen, mert féltette?

Nem azért, hanem mert azt gondolta, hogy totálisan­ alkalmatlan vagyok a pályára. Nem tehetségtelen, ­hanem alkatilag alkalmatlan. Aztán amikor felvettek a főiskolára, akkor persze nagyon örült, csak előtte ­bizonytalan volt.

Amikor az Abigélt forgatták, amelyben ön alakította Kis Marit, tizenhat-tizenhét éves lányokat játszottak. Ön akkor huszonhárom volt.

Hát igen, más fiatalok voltunk mi még akkor, lélekben is. A mai lányok hamarabb érnek, hamarabb játsszák el, hogy kész nők, pedig messze nem azok. Mi akkor még huszonhárom évesen is abszolút csitrik voltunk.