Év elején az ember hajlamos mindenfélét megfogadni. 

Én ünnepélyesen megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit.

Mindig annyi az intézni- és tennivaló, hogy már régóta egyetlen dologra vágyom, amit talán gyerekkoromban csináltam utoljára úgy igazán, szakértő módjára.

Ne bambulj már! Már megint mit bambulsz?!

Ismerős?

Én annyira imádtam bambulni gyerekkoromban. Csak nézni ki a fejemből és lenni. Álmodozni, kalandozni ott legbelül, ahová senki nem lát be, ahol semmi nem akadályoz.

Felnőttkorára azonban szinte mindenki elfelejt bambulni, pedig a bambulás szupererő.  

Sajnos amikor nekem azt mondja valaki, hogy most ne gondolj semmire, csak hagyd, hogy áramoljanak a gondolataid – abban a szent pillanatban bekapcsol az agyam rejtett zugában egy szuperszámítógép, és észvesztő tempóban részletes tennivalólistákat gyárt.

Röviden síkideg leszek, és ahelyett, hogy meditálnék, helyben sprintelek az idegtől. 

Pedig a bambulást csak úgy lehet csinálni, ha valóban nem csinálsz semmit. Kamaszkoromban, nyaranként számtalanszor elbicikliztem a nyéki bányatavakhoz. Egy kihalt partszakaszon leterítettem a törülközőmet, megmerítkeztem a tó július közepén is metszően hideg, mohazöld vizében. Aztán elnyúltam a törülközőn, elővettem a hátizsákomból a könyvemet, és nem nyitottam ki. Csak bámultam a zöld ragyogást, az ég szikrázó babakékjét, ahogy a nádat meg-megrebbenti a szél, ahogy a tó fölött vibrál a levegő a hőségtől. És hagytam, hogy elteljen a nap.

Felmérések szerint az ember élete derekára teljesen felhagy ezzel a termékeny bambulással. Pedig az is bizonyított tény, hogy a bambulás az agynak olyan, mint tevének az oázis. Ha meg kell oldani valamit, de sehogy sem jössz rá, hogyan lehetne: bambulj. És abban a termékeny csendben garantáltan kopogtat majd a kreativitás.

Én például a múltkor, farsang táján ráparáztam a szokásosra: milyen jelmezt öltsön magára a gyermek? Milyet, milyet, azt, amelyiket tavaly is, mondtam neki, ki emlékszik már rá? 

Rögtön meg is sértődött a Kisebbik: 

– Anya, te sem emlékszel? 

– De, de, emlékszem, tavaly… sellő voltál!

– Nem.

– Hát mi voltál, édes szívem?

– Beteg, az voltam, bárányhimlős.

– Ó, az tavaly volt? Akkor… mi lenne, ha idén meg beöltöznél… beöltöznél, mondjuk… báránynak?

– Anya, majdnem tizenkettő vagyok!

– Jó, jó, bocs, akkor találd te ki, mi szeretnél lenni!