Szinte nincs olyan évtized a filmművészetben, hogy ne jelenjen meg egy-egy újabb változata idősebb Alexandre Dumas három regényének: az 1844-es A három testőrt 1845-ben a Húsz év múlva követi, majd 1847-ben a befejező rész, Bragelonne vikomt, avagy tíz év múlva címmel. Vajon mi teszi ennyire vonzóvá a sztorit, amire Dumas Marseille-ben, barátok könyvtárában bukkant? Nos, műveiben különösképpen izgalmas, hogy keverednek bennük az igaz és kitalált elemek: az iróniát kedvelő kortársak szerint a címben foglalt testőrök közül az író Athos karakterét például saját magáról mintázta.
Az író: Alexandre Dumas père
A világ talán legolvasottabb francia írója; írt színműveket is, de legismertebb művei kalandos történelmi regények: a Monte Cristo grófja és a testőrtörténetek. Apai nagyanyja fekete rabszolga volt, fia, ifj. Alexandre Dumas író, dédunokája pedig Alexander Lippmann olimpiai bajnok párbajtőrvívó.
Dumas sikeres író lett, nagy vagyonra is szert tett, mégis gyakran küzdött pénzhiánnyal vagy keveredett adósságba, ennyiben is hasonlított könnyelmű testőr hőseihez. 1851-ben menekülnie kellett hitelezői elől: Brüsszelből Oroszországba ment, ahol felsőbb körökben a francia volt a második nyelv, és Dumas népszerűsége kikezdhetetlen volt. Később az egységes Olaszországért vívott harcokban vett részt. Irodalmi sikerei és arisztokrata kapcsolatai ellenére egész életére kihatott félvér származása, emiatt gyakran gúnyolták. Ugyanakkor barátság fűzte az emigráns Teleki Sándor grófhoz, 1865-ben többször is megfordult Budapesten, ahol zajos ünneplésben részesült a díszmagyart viselő vendég. Ott temették el, ahol született, Villers-Cotterêts-ben, de 2002-ben maradványait áthelyezték a Pantheonba, Franciaország legnagyobbjainak nyugvóhelyére. Dumas népszerűségének titka egyszerű: műveiben minden benne van, közülük is a legelső helyen a jól megrajzolt, színes és eleven történelmi háttér, amelynek azonban nem minden eleme felel meg az igazságnak. Nézzük, miben tévedett (vagy szándékosan ferdített) A három testőr írója.
Richelieu bíboros
A regényben szereplő alakot a korabeli francia nép leírhatatlan módon gyűlölte, és így az általános ellenszenv következtében Richelieu teljhatalmú, könyörtelen zsarnokként maradt meg a köztudatban, az őt középpontba állító regény- és filmadaptációk pedig ezt a hamis képet tovább erősítették. Pedig alighanem igaza van a történész Anthony Levinek, aki szerint a bíboros pozitív szerepet játszott a francia történelemben: „Nagy vonzerővel, kifinomult érzékenységgel rendelkezett, és alapossága az államügyektől a legjelentéktelenebb kérdésig mindenben megmutatkozott. Kiemelkedő teológus, odaadó hazafi, gyakorlott katonai stratéga és bámulatos koncepcióval rendelkező főminiszter volt.”
Buckingham herceg
Vele ellentétben az általában pozitív hősként ábrázolt, szerelmes herceg a valóságban közel sem volt vonzó figura. Sőt! A történészek az európai történelem első kegyencének tartják, aki (testével is) nagy buzgalommal szolgálta királyát, I. Jakabot. Eredeti neve George Villiers volt, és 1614 táján került a király közelébe, az pedig beleszeretett az „angyalarcú” fiúba. Villiers gyorsan haladt felfelé a ranglétrán: 1623-ra Buckingham hercege lett. Jó kapcsolatot épített ki Francis Bacon jogtudóssal, és szövetséget kötött Richelieu bíborossal – erre alapozhatta regénybeli figuráját Dumas. Bár a következő király, I. Károly is kedvelte Buckinghamet, a közvélemény teljesen ellene fordult mérhetetlen mohósága miatt, amivel birtokait igyekezett gyarapítani. Ezért történhetett meg, hogy John Felton, a herceg egyik volt katonája 1628-ban meggyilkolta, és bár a közvélemény mentegette Feltont, a gyilkosság után pár hónappal őt is kivégezték.
Ausztriai Anna
A különböző emlékiratok szerint nagyon szép nő volt, a 17. század ízlését tökéletesen kifejező módon: mézszőke hajú, vakítóan fehér bőrű teremtés, karcsú ujjakkal. A Habsburgok spanyol ágából származott, vidám, talpraesett hölgy volt, szerette Franciaországot, kivéve Richelieu-t, aki szintén gyűlölte az asszonyt. Állítólag szerelmes volt a királynéba, de az nem viszonozta érzelmeit, bár a bíboros az ellenkezőjét állította emlékirataiban. Mindenesetre a királyné ellen uszította a királyt, hiába panaszkodott Anna: „A világ legelhagyatottabb, legszerencsétlenebb teremtése vagyok” – ezt írja apjának, III. Fülöp spanyol királynak. Szomorúságán a szerelem segített: 1625-ben Buckingham hatalmas kísérettel érkezett Franciaországba, hogy magával vigye Lajos király húgát, Henriette-tet, aki I. Károly felesége lett. Innen datálható a gyémántfüggők legendája: sajnos nehezen elképzelhető, hogy udvartartása szeme láttára adta át az elhíresült gyémántfüggőket a királyné, és hogy egyáltalán módjában állt négyszemközt időzni a szép herceggel.
A Milady
Kitalált személy, így legfeljebb azt kutathatjuk, kiről mintázta Alexandre Dumas a kegyetlen, ugyanakkor roppant okos asszony alakját. A veszedelmes Milady modellje a Lady Carlisle néven emlegetett Lucy Hay (1599–1660) lehetett, aki szépségéről és intrikus természetéről volt híres az 1640-es években. La Rochefoucauld herceg emlékirata is megemlíti, hogy Lady Carlisle szerint az angol Buckingham herceg olyan gyémántdíszeket visel, amelyeket talán Ausztriai Annától kapott. Lady Carlisle ezért egy bálon ügyesen ellopott a díszekből néhányat, hogy elküldje Richelieu-nek mint bűnjelet. Buckingham azonban rájött a cselvetésre, lezáratta a kikötőket, ékszerészével pótoltatta a hiányzó darabokat, majd az ékszert elküldte Annának. A történészek csak annyit tudnak megállapítani, hogy az Ausztriai Anna halála után készült leltárban szerepel hat gyémántkitűző, amiket a királynő nem Spanyolországból hozott hozományként, hanem valószínűleg a királytól kapta azokat ajándékba. Természetesen nem tudjuk, hogy ezek az ékszerek azonosak voltak-e azokkal, amiket Buckingham viselt, D’Artagnan nevét pedig csak Dumas hozta kapcsolatba az egyetlen más emlékiratban sem említett történettel.
A testőrök
Míg a három testőrnek csak az eredeti nevét sikerült kikutatni (Armand de Sillègue d’Athos; Isaac de Portau és Henri D’Aramitz), azonkívül, hogy nemes délvidéki katonatisztek voltak, többet nem tudunk meg róluk. Athos valószínűleg párbajban halt meg, testét ugyanis olyan külvárosi telken találták meg, ahol párbajok zajlottak. A legtöbbet Charles de Batz de Castelmore d’Artagnanról tudunk, ő sokra vitte: magánélete azonban nem volt boldog, bár két gyermeke született, felesége kolostorba vonult, elváltak. Két évvel később érte el karrierje csúcsát: a király első muskétás századának kapitányhelyettese lett. Később Lille katonai parancsnokává nevezték ki, de nem sokáig élvezhette a kitüntető címet: a Napkirály következő háborújában esett el, Maastricht ostrománál, 1673. június 25-én.
Fotó: IMDB.com, Wikipedia
