Először akkor jártam Portóban, amikor tizenöt éve, a Camino végén átvonatoztunk oda, hogy aztán onnan repüljünk haza, de az a két nap, amit ott töltöttünk, belém égett. Aztán néhány éve, egy lisszaboni út zárásaként utaztunk át vonattal – három óra alatt kényelmesen át lehet robogni –, de az újabb három nap sem bizonyult elegendőnek, úgy éreztük, újra fel kell kerekednünk. Így kerültünk idén ismét Portóba, immár egy hétre. Mert igaz, hogy a város főbb nevezetességeit akár pár nap alatt is meg lehet nézni, de ha tisztességesen be akarjuk járni, ennél több időt kell rászánni. Az óvárosi épületek homlokzatát már önmagában a végtelenségig lehet csodálni, nem merném megtippelni, mennyi fotót készítettem pusztán azokról. Azulejo csempével vannak borítva, az arab múltról, egy letűnt világról regélnek. Bár a kerámialapok színes minták sorát varázsolják a házakra, az ezekkel burkolt, leghíresebb épületek kékben és fehérben pompáznak. Ilyen a Capela das Almas, azaz a Lelkek kápolnája, ami mellett mindig élmény elmenni. Falait csaknem tizenhatezer kék-fehér csempe borítja, hogy azokból jelenetek álljanak össze (az illusztrációk Assisi Szent Ferenc és Szent Katalin életét ábrázolják történeteken keresztül). Ikonikus épület a Santo Ildefonso-templom is, amely az 1700-as évek eleje óta magasodik a belvárosban, falait szintén kék-fehér kerámialapok díszítik. A város katedrálisát – amit a 12. században kezdtek építeni, de az évszázadok során többször átalakították és felújították – már belülről teszi különlegessé az azulejo. Csempeügyben nagy kedvencünk a São Bento pályaudvar is, itt ugyan vonatok járnak, de ez nem akadálya annak, hogy hatalmas belső csarnoka igazi ékszerdoboz legyen. A város történelmi középpontjában a pályaudvart egy korábbi kolostor helyébe építették, az első vonatot 1896-ban fogadta, de hivatalosan csak húsz évvel később adták át. Falait több mint húszezer csempe borítja, kék-fehérben bemutatva Portugália történelmi eseményeit, az ország tömegközlekedésének kialakulását.
Lépcsők és tornyok
Szintén kihagyhatatlan látványosság a Torre dos Clérigos, azaz a Klerikusok tornya. A gránit óratorony az 1700-as évek közepén épült barokk stílusban, a város egyik jelképe. Hetvenöt méter magas, 225 lépcsőfok megmászásával jutunk föl, hogy rápillantsunk Portóra. Belépője érvényes a Clérigos múzeumba is, azt sem érdemes kihagyni, ahogyan mellette az Igreja dos Clérigost, azaz a Klerikusok templomát sem. A torony közvetlen közelében található a Livraria Lello könyvesbolt, amelyet a világ egyik legszebbjeként tartanak számon, és J. K. Rowling kedvenc helye volt, amíg a városban élt és tanított. A könyvesbolt 1869-ben épült neogótikus stílusban, kétszintes belső tere – amelyet egy impozáns faragott lépcsősor köt össze – azóta sem változott jelentősen. Bejáratát messziről ki lehet szúrni, ugyanis mindig irreálisan hosszú sor áll előtte (így volt, valahányszor arra jártunk). Bár lehet ide előzetesen jegyet foglalni, a sort azzal is végig kell állni.
A kulturális látnivalók után érdemes átsétálni a botanikus kertbe, a Jardim Botânicóba, ez ingyenesen látogatható, szabadon bejárható. Közepén áll a természettudományi múzeum kétszintes épülete, amelynek tárlata interaktív elemekben gazdag, fókuszában a biodiverzitás, a természet- és környezetvédelem áll. Ide pont a pénztáros hölgy ebédszünete előtt érkeztünk, ő annak időtartamára átnavigált bennünket az épülethez tartozó kávézóhoz, ami helyi egyetemistákkal volt teli. Ott ütöttük el az időt, hogy aztán indításképp megtekintsük a múzeum világítóudvarában azt az 1937-ben talált bálnacsontvázat, amely az emeletről is körbejárható. Ezek a vízi lények a világ legnagyobb emlősei, az emeleten – a bálna fejének árnyékában – pedig kitették a világ legkisebb emlősének, egy cickányfélének a csontvázát is. A kontrasztokat összegző táblából megtudtuk, hogy a picurka emlősből negyvenmillió egyed nyom súlyra annyit, mint a bálna, és drasztikus a különbség a pulzusban is. Míg ugyanis a bálnák átlagos szívverése tíz ütés percenként, addig a rekorder cickányé ugyanennyi idő alatt kilencszáz. Érzékletes megoldásokban a kiállítás többi része is bővelkedett, nem győztünk rácsodálkozni az eszköztárára.
Át a hídon
Portónak fontos jelképe a kétszintes Dom Luís I híd is – Eiffel tanítványa, Théophile Seyrig tervezte, 1886-ban adták át –, amely az óvárost köti össze a Vila Nova de Gaia nevű területtel (ahol a híres borospincéket is találjuk). Ha a híd fölső részén megyünk át, könnyen megközelíthetjük a Serra do Pilar kolostort is, amelynek tőszomszédságából remek kilátás nyílik a hídra és a szemközti óvárosra. Érdemes a Douro folyónak ezen a partján is bolyongani kicsit, és fölfedezni egyebek mellett az óriásnyulat, egy portugál művész alkotását. Az egyik ház homlokzatából emelkedik ki graffitiszerűen, de valójában szemétből készült, amit a városban gyűjtöttek össze, és a fogyasztói társadalom pazarlását illusztrálja.
