„Isten minden kis tücskének akad hely a kórusban. Némelyik hangja mély, a másiké magas. Megint másik hangosan ciripel a telefondróton, és aki csak tapsolni tud, olyan is akad.” Amikor szóba kerülnek azok a gyerekek, akik valamilyen módon nem tökéletesen veszik az akadályokat az óvodában vagy az iskolában, általában előbb-utóbb a Margaret Martle
amerikai színésznőnek tulajdonított idézet is előkerül. A mai magyar oktatási rendszerben elég határozott – és ezzel együtt törvényszerűen rugalmatlan – elképzelés él arról, hogy egy gyereknek hogyan kell viselkednie, tanulnia, beilleszkednie a közösségbe. Most nem a rendszert szeretnénk bemutatni, bírálni vagy épp méltatni, és összeállításunknak az sem célja, hogy segítsen eligazodni a különböző lemaradások, rendellenességek, zavarok, fogyatékok bonyolult útvesztőjében. Célunk sokkal inkább az, hogy egy kicsit közelebb hozzuk az olvasóhoz, mit jelent egy gyereknek és a családjának, ha a dolgok nem pontosan úgy alakulnak, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
Mit mond a társadalom?
Az a nagykönyv egyébként már nem is biztos, hogy létezik. Nem egy gyógypedagógus állítja teljes magabiztossággal, hogy tízből minimum hat-nyolc gyerek küzd valamilyen rendellenességgel, lemaradással vagy zavarral, ami biztosan nehéz-séget jelent neki az oktatási intézményekben. A szédületesen felgyorsult világ, a folyamatos ingerek rendkívül megterhelik a gyerekek idegrendszerét (is), ez pedig elakadásokat okozhat a fejlődésükben. Tehát rengetegen érintettek, mégis még mindig meglehetősen megosztó egy-egy diagnózis vagy annak gyanúja a szülők körében. Sokan személyes sértésnek veszik, ha az óvodában vagy az iskolában felhívják a figyelmüket gyermekük esetleges eltéréseire, sőt olyanok is szép számmal akadnak, akik egyszerűen elengedik a fülük mellett az ilyen véleményeket. A szülőknek nagyon kicsi százaléka fogadja higgadtan, ha kiderül, hogy gyerekének nehézségei vannak. A reakciót sokszor a rossz társadalmi beidegződések magyarázzák.
– A mostani szülők, a harmincas, negyvenes generáció úgy nőtt fel, hogy ciki volt eltérni. Abban az időben kisegítő osztályok működtek, és mindenkit oda irányítottak, akinek magatartásbeli vagy bármilyen tanulási problémája akadt – mondja Dani Katalin fejlesztőpedagógus. – Ezt az emléket generációk óta cipeljük, és megmaradt azokban, akik ma már szülők. A mai világ tökéletességet közvetít, egy olyan álomképet, amely messze van a valóságtól. Ez is az oka, hogy ha egy szülő meghallja azt a szót a gyerekével kapcsolatban, hogy részképesség-lemaradás, legtöbbször nem is tudja, mit jelent, csak annyit, hogy ez rossz.
Kulcsárné His Erzsébet gyógypedagógusként dolgozik egy óvodában, de közben mesterképzésre jár, és különösen érdekli a társadalmi elfogadás témaköre. Saját története jól mutatja, mi zajlik le a szülő lelkében egy ilyen helyzetben.
– Gyógypedagógusként mindig is elfogadó voltam mások gyerekeivel szemben, azonban amikor én is érintett lettem, megértettem, min mennek keresztül a szülők. Amikor a nagyobb gyerekemről jelezték, hogy ADHD-gyanús, vérig voltam sértve, és végighívtam telefonon az ismerőseimet, hogy engem igazoljanak. Persze azért elkezdtem figyelni, de végül fél év és a férjem noszogatása kellett ahhoz, hogy megtegyem a következő lépést. Biztos voltam benne, hogy a kisebbik gyerekemnek semmi baja, de mikor ő is óvodába került, azért jeleztem az intézménynek, mi a helyzet a naggyal. Amikor szólt az óvodapedagógus, hogy a kisebbnél is felmerült az ADHD gyanúja, ugyanúgy leforrázva éreztem magam. De hiába okozott nagy fájdalmat, őt vittem azonnal fejlesztésre, nem teketóriáztam. Én végig a gyereket féltettem, hogy hogyan fogják elfogadni, szeretni, hogyan tud majd így érvényesülni. Minden szülőben felmerül, mi lesz a gyerekével, ha ő már nem él. Az ilyen helyzetek ezeket a kérdéseket felnagyítják.
A szülői egó
„Kaptam egy értesítést az óvodától, hogy a kisfiamnak lemaradása van a beszédben. Nehogy már megmondja nekem egy idegen, hogy baj van a gyerekemmel! Csak jobban tudom, hát én vagyok az anyja” – csíptem el múltkor egy játszótéri beszélgetésből egy felháborodott anyuka szavait, és tudom, ezzel a hozzáállással nincs egyedül.
– Fontos, hogy megértsék a szülők, és persze a nagyszülők, a többi rokon is, hogy attól, hogy a mi gyerekünk, még nem feltétlenül tudjuk objektíven felmérni a fejlettségi szintjét – mondja Dani Katalin. – Ez egy szakma, mi ezt tanultuk, ezt gyakoroljuk. Minden rendellenességnek megvannak az objektív mérési módszerei, és ezekből mi meg tudjuk állapítani, miben szorul támogatásra a gyerek, és bármennyire elfogult is, a szülőnek ezt muszáj elfogadnia. Az érintett szülők mindig érzékenyebbek, ezt szem előtt kell tartanunk. Nehéz a cél érdekében önmagukat legyőzniük.
Másik szakértőnk szerint a szülők mentális egészségére is figyelni kell. Ilyen helyzetben egy anyának, apának tudnia kell, mivel támogathatja saját magát, hiszen nagyon fontos, hogy ő jól legyen, mert a gyereket is csak így képes támogatni.
Mi jobb a gyereknek?
Sugár Sára Spanyolországban dolgozik gyógypedagógusként az Egy sima egy fordított egyesületnek, amely sérült gyerekek inklúziójával foglalkozik, de magánúton is kísér érintett családokat.
– Érdekes látni, mennyire máshogy működik ez külföldön. És van olyan aspektusa, ami rosszabb, mint itthon, viszont én nem találkoztam kirekesztéssel, megkülönböztetéssel – mondja, és ő is hangsúlyozza, hogy az eltérés – legyen szó egy egyszerűen megoldható lemaradásról vagy akár súlyosabb fogyatékosságról is – nem szitokszó. Az Egy sima egy fordított egyesülettel is azon dolgoznak, hogy minél több tudást adjanak át ezzel kapcsolatban. Azt is hozzáteszi, a szülők sokszor érezhetik úgy, hogy magukra maradnak a döntéssel, elfogadják-e a diagnózist, és a vele járó kódot. Bármilyen diagnózis vagy annak gyanúja sokként érheti a családot, és ez olyan lelkiállapot, amelyben nem szabadna a családokra extra nyomást helyezni, hogy egy ilyen nehéz döntést meghozzanak. A kódokkal elvileg támogatni akarják a családokat, államilag finanszírozott fejlesztéseket is kínálnak nekik, mégis a kirekesztettség érzését adják bizonyos esetekben.
– Magyarország egyébként elöl jár a korai fejlesztésben, a gyógypedagógusok képzésében. Világhírű képzéseink vannak, amelyek sok szempontból mélyebb tudást adnak, mint a világ más pontjain, és a fejlesztések palettája is elképesztően széles. Viszont azt is fontos hozzátennem, hogy Nyugaton egy másik modell érvényesül: nem piszkálják a gyerekeket, alapvetően úgy állnak a picit lassabb, picit hangosabb gyerekekhez, hogy gyertek közénk, menjünk együtt, és majd meglátjuk, mi alakul ki ebből – mondja a gyógypedagógus.
