A szegedi Szent Rozália Szolgálat nyugdíjasklubjának termében járunk, ahol csütörtök reggel éppen a szeniorökölvívó-terápia kezdődik. A falra a Magyar népmesék rajzfilmsorozat alakjait festették, a különböző korú emberek ‒ anya, csecsemő, idős férfi ‒ az életút különböző állomásait szimbolizálják. Miközben a hat résztvevő alaposan bemelegít, az ablakon benéz egy műanyag kismotoros gyerek. Az edző, Takács István elindítja a lendületes zenét, tanítványai pedig a lengyel boksz nevű gyakorlattal folytatják: helyben futnak, közben folyamatosan ütik a levegőt. Kezük-lábuk szaporán jár, ilyen tempót ritkán látni hetven feletti hölgyektől.
Takács István ötvenhárom éve foglalkozik ökölvívással. Apátfalváról származik, a katonaság után Makón folytatta, végül a Szeged Box Clubban kötött ki. Huszonéves korától edzősködik, nevelt már ki válogatott versenyzőket is. Jelenleg ökölvívóbíróként működik közre hazai versenyeken.
‒ A szakirodalomban ráakadtam arra, hogy Amerikában a bokszot a Parkinson-kór kezelésére is alkalmazzák. Ez a Rock Steady Boxing, ami mára komoly nemzetközi szervezetté nőtte ki magát. Oda olyan hetvenesek, nyolcvanasok járnak, akiknek például reszket a kezük. Nincs kontakt, nincs küzdelem, de amúgy olyan, mint a sima bokszedzés, zsákolnak, árnyékolnak, iskoláznak – magyarázza később. – Több tudós is megállapította, hogy a terápiához a sportok közül a boksz a legjobb, mert javítja az egyensúlyérzéket, fejleszti a mozgáskoordinációt, a reflexeket, jótékony hatással van az általános állóképesség mellett az életminőségre is.
A szegedi klubnál István egyik ökölvívója Dániába ment dolgozni, és amikor hazalátogatott, elmesélte, hogy kint olyan terembe jár, ahol a versenyzők és a hobbisták mellett tartanak külön edzést parkinsonosoknak és szenioroknak is. És amikor a nyugdíjasklubtól a nappali ellátás vezetője, Tóthné Csompilla Márta edzeni kezdett Istvánnál a helyi egyesületben, minden összeállt ahhoz, hogy Magyarországon is elindulhasson a szeniorboksz.
– Persze a gyakorlatokat és a terhelést a jelentkezők korához és képességeihez kellett igazítanom, például az ugrókötelezést elhagytuk. Felkészülök minden alkalomra, otthon kipróbálom, mi az, amivel még megbirkóznak – mondja. Azokon a reggeleken, amelyeken István a versenyzőknek tart edzést, a szeniorbokszot is az egyesületbe szervezik. A hölgyek szeretik ezeket a napokat, mert ilyenkor homokzsákot is üthetnek.
– Olyankor rendesen elfáradnak. De mondtam nekik, hogy én nem vagyok gyógytornász. Coach vagyok. Az én dolgom, hogy hajtsam őket, adjunk neki, ahogy a csövön kifér – fogalmaz. – De az szintén fontos, hogy mindenki megtalálja a saját tempóját, ha túl soknak érzik, bármikor visszább vehetnek belőle. Azt vallom, hogy az iram öl, nem a távolság. Mint a maratoni futóknál: ha sprintelni kell, egy kilométer után is kiköphetjük a tüdőnket, miközben kényelmes sebességgel lekocoghatunk akár tíz kilométert. De így is megtapasztalhatják, hogy a boksz önbizalmat, tartást, jó közérzetet és jó közösséget ad.
KESZTYŰS KÉZZEL
A hölgyek latinos dallamokra gyakorolnak, felszabadultak, jókedvűek, az edzés többször egy salsaklub hangulatát idézi.
– Minden bunyós tud táncolni, de nem minden táncos tud bokszolni – fűzi az élményhez István. Körbe-körbe lépegetnek a teremben, öklüket az arcuk előtt tartják, közben mindenféle ütést gyakorolnak. A páros gyakorlatokhoz már bokszkesztyűt húznak. István azt a kesztyűjét is elhozta, amelyet legendás ökölvívók írtak alá. A lábmunkát például azzal csiszolják, hogy az egyik fél kinyújtott kézzel a másik felé gyalogol, mintha el akarná gázolni, a védekező félnek pedig szabályos bokszlépéssel ki kell térnie előle oldalra. Utána az edző mindkét kezére úgynevezett pontkesztyűt, „mancsot” húz, hogy tanítványai a tenyerébe üthessenek. A találatok hangosan csattannak.
‒ Ez az, Erzsikém, nagyon kemény vagy! – az edző folyamatosan bátorítja őket. Utána az árnyékboksz következik, képzeletbeli ellenféllel küzdenek.
‒ Jár a bal, jár a bal! ‒ vezényli István.
A házigazda, Tóthné Csompilla Márta szintén részt vesz az edzésen, mivel tapasztaltabb a többieknél, segíteni is tud nekik. Hétről hétre látja a hölgyek fejlődését. Szerinte a boksz a mindennapokban már olyan apróságokban is a hasznukra válik, hogy ha például a busz fékez, erősebben tudnak kapaszkodni, és talpon maradnak. Azt, hogy a szeniorboksz-terápiára csak nők járnak, Márta azzal magyarázza, hogy ebben a korosztályban már kevesebb a férfi ‒ a résztvevők közül többen özvegyek ‒, és hogy az idősebb urak nehezebben mozdulnak ki otthonról.
A hely egyébként a Szegedi Görögkatolikus Parókiához tartozik, házi segítségnyújtással, nappali ellátással, étkeztetéssel foglalkoznak, és bölcsődét üzemeltetnek. Mivel az órarendszerű programokra azok a nyugdíjasok járnak, akik még aktívak, bármikor előfordulhat, hogy például a beteg unokájukra kell vigyázniuk, vagy, mondjuk, kirándulni mennek. A foglalkozások, így a bokszedzések létszáma is mindig változik. Ám a cél változatlan.
‒ Megnőtt az átlagéletkor, idősödik a társadalom, de ezzel a réteggel, a nyugdíj utáni korosztállyal, akik még egészségesebbek, és jelen vannak a család és a közösség életében, gyakorlatilag nem foglalkozik senki ‒ mondja Márta. ‒ Pedig az lenne a társadalom érdeke is, hogy a lehető legtovább aktívak maradjanak.
A bokszedzések ritmusa olyan, mint az ökölvívómeccseké: menetekre és szünetekre tagolják őket. Ez itt, a szenioroknál sincs másképp, csak a menetidő rövidebb, a szokásos két-három perc helyett harmincöt másodperc, tíz másodperces szünetekkel. A gongot István telefonos alkalmazása „kongatja”.
Az edzést erősítéssel zárják. Először a kézi súlyzókat használják, majd a lábukat dolgoztatják meg, István a többiekkel együtt csinálja a feladatokat. Jöhetnek a hasizomgyakorlatok, hanyatt fekszenek.
‒ Majd figyeljetek arra, hogyan keltek fel a végén! ‒ mondja nekik Márta. ‒ Erzsike, sasollak! Ahogy tanultuk, előbb forduljatok oldalra, úgy támaszkodjatok fel.
A haspréseknél az edző nagylelkű:
‒ Nyugdíjasok hamarabb abbahagyhatják ‒ mondja, de senki nem él a lehetőséggel. Már csak a nyújtás maradt hátra.
‒ A kisasszonyoknak jobban megy, mint Pista bácsinak ‒ pillant körbe István, amikor a lábujjukat kell megérinteniük.