Kedvesen üdvözöl, komótosan letelepszik, majd néhány fotót mutat a telefonjában, és kíváncsian lesi a hatást. Hédit, a hatvan körüli beszélgetőpartneremet látom a képeken a szép, harmincnégy éves „sorsajándék” lányával, Kittivel, amint kalapot próbálnak, közben pukkadoznak a nevetéstől. Hédi finom tüllfátyollal díszített, hófehér kalapkában pózol, mint egy menyasszony a 20. század elején, a lánya hatalmas karimájú, tűzpiros kalapban, férfifaló olasz donnaként kacag és kelleti magát a kamera előtt. Boldogok!
Egy gyerek helyett három
– Bizakodom, hogy a mi különös kapcsolatunkból sokan megértik majd, nem mindig a vér szerinti gyerekeinktől kapjuk meg azt a szeretetet, ami nélkül nemigen lehet kibírni e szorongással teli világot, és bizony életre szóló boldogságforrás lehet egy örökbe fogadott gyerek – mondja Hédi a kapucsínóját kortyolgatva. Persze amikor harminckét évvel ezelőtt megkapta a „sorsajándékát”, halálra rémült. „Fogom bírni?” Autóbalesetben meghalt gyerekkorának főszereplője, az imádott bátyja, akinek szép, de labilis idegrendszerű felesége nem volt képes egyedül ellátni a kétéves Kittit. Eleinte csak hétvégeken, később már az összes családi ünnepen, majd egyre több hétköznapon is Hédiéknél aludt a kislány, aki érezhette az édesapja hiányát, mert állandóan sírt. Nem tudta megnyugtatni az anyukája, de az idős nagymamák sem, egyedül Hédi mellett talált harmóniára. Előfordult, hogy az anyja este tizenegy körül ült autóba, és vitte el Hédiékhez az üvöltő gyereket, aki ott gyorsan megnyugodott, majd önfeledten aludt reggelig. Kitti rajongó szeretete tényleg csodálatos ajándék volt a sorstól, csakhogy ennek gyönyörűségét eleinte nem érzékelte Hédi, mert a vér szerinti ikerfiai épp a bátyja halálakor lettek háromévesek, és kezdték az óvodát.
– Rémület és rendetlenség volt a lelkemben! 1988-ban megtudtam, várandós vagyok, úsztam a boldogságban, és drukkoltam, hogy kislányom szülessen, majd 1989-ben megszültem Karcsikát és Marcit. Három évvel később választott anyukájának a bátyám gyönyörű kicsi lánya, mintha már kisbabaként érezte volna, nincs biztonságban a vér szerinti édesanyja mellett. Amikor a fiaim óvodások lettek, nem tudtam munkába állni, ahogy korábban terveztem, mert Kitti csak mellettem volt nyugodt. Mit tehettem? Úgy szerettem és gondoskodtam róla, mint a fiaimról, azaz én, aki 1988-ban egy gyerekről álmodoztam, 1992-ben háromgyerekes anya lettem! Nem éreztem magam rosszul, pedig tudtam, a jogi végzettségemet bokrétaként tűzhetem a kalapom mellé, mert mire újból munkába állhatok, elavul a tudásom.
Mit bír egy házasság?
Kitti édesanyja végtelenül hálás volt Hédinek. Nehezen állt talpra a férje halála után, de örült, hogy a szeretett kislányát biztonságban tudhatja a sógornőjénél, csakhogy gyógyulás közben eltávolodott a gyerekétől, és egyre csökkenő lelkesedéssel látogatta. Négy évvel később új társra talált, akkor megkísérelte magához venni Kittit, de nem sikerült a gyerek ellenállása miatt, mire ő lemondott a lányáról.
– Tévedett a volt férjem, amikor szidta és elítélte Kitti anyját – magyarázza Hédi. – Én nem tartottam rossz embernek, legfeljebb gyengének és későn érőnek. Szerette a lányát a maga módján, de a huszonévei elején még nem volt anyának való. Tudomásul kell vennünk, van ilyen! Ezért nem lehet minden nőtől elvárni, hogy szüljön, és ezért kellene intenzívebben segíteni, hogy a későn érő vagy inkább későn „ébredő” lányokból, asszonyokból nagyobb számban legyen örökbe fogadó szülő. No, erről másképp gondolkodott a volt férjem! Szerencsére nem akadályozta meg Kitti örökbe fogadását, de közben rossz hangulatot és megosztottságot gerjesztett a családban. Ő tartozott az egyik táborba a fiainkkal, a másik csapatba engem sorolt Kittivel. Ha a kislányunk rossz volt – melyik gyerek nem rosszalkodik? –, azonnal felemlegette a lusta, önző édesanyját, akinek a szapulását csak akkor hagyta abba, amikor szegény sógornőnk fiatalon meghalt. Közben a fiaim rajongtak az apjukért, meccsre jártak, motort szereltek, túráztak és birkóztak együtt, engem is szerettek, bár az apjuk hatására sokszor kezeltek úgy, mint egy analfabéta háztartási alkalmazottat. Képtelen voltam megváltoztatni az otthoni légkört, állandóan veszekedtünk, eltűnt az intimitás, nem férfi és nő, hanem egy halálra sértett anya meg egy ingerült, dühös apa élt együtt. Mindez szerepet játszott abban, hogy a nagyon intelligens, kicsi Kitti maga kérte nyolcadikos korában, hadd menjen vidéki középiskolába, hogy a távollétében a család megnyugodjon. Amikor felvették, én sírtam, ő örült – vagy csak eljátszotta? –, majd fegyelmezetten leérettségizett kollégistaként egy dunántúli kisváros közgazdasági gimnáziumában, de a házasságunk nem jött rendbe. Végleg bebizonyosodott, nem éltük túl az örökbefogadással járó traumát. Kevés volt, hogy csak az egyik fél, mármint én akartam, ráadásul rosszul tettük, hogy nem kértünk tanácsot, miközben sok, hozzánk hasonló pár jól vette az akadályt pszichológusi vagy családterápiás segítséggel. A titkolózás sem használt a kapcsolatunknak, mert bizony a volt férjem kívánságára eljátszottuk a külvilágnak, hogy minden rendben van velünk, miközben semmi sem volt rendben. A teljes összeomlásunkig vezető úton én úgy maradtam életben, hogy folyamatosan tanultam, a volt férjem pedig piált és csajozott.
