A kilencvenes évek akciósztárjai szokták maguk elé dörmögni a filmekben, hogy „öreg vagyok én már ehhez a melóhoz…”. Ettől függetlenül persze mégis belesétálnak véres atlétatrikóban a robbanás narancssárga tűzgömbjébe, vagy fejest ugranak a liftaknába. Gyakran én is így vagyok, ha este ki kell mozdulni otthonról: nem szívesen hagyom el két méternél messzebbre a kanapé vonzáskörzetét, de néha egyszerűen muszáj szétnézni, mi a helyzet a való világban. Ha az ember sokat mondogatja magának, hogy öreg már, akkor előbb-utóbb a teste és az agya is elhiszi, és egy szempillantás alatt megtatásodik. Úgyhogy kifejezetten örültem, amikor a hosszúlépés.járunk? meghívott az időutazós városi sétájára, mászkáltunk egy jót a Belvárosban, és alámerültünk a kilencvenes évek kultúrbulidzsungelébe.
A kilencvenes években a generációmon rajta volt a mehetnék, szomjasak voltunk az újra. Akkor úgy tűnt: minden pezseg körülöttünk, a kultúra magasra és mélyre is indázott, mérhetetlen optimizmus ült a városon és az országon. Nem volt még bulinegyed, romkocsma, nem voltak menő street foodos helyek. Ha most visszatekintenénk, akár kopottnak, szürkének és unalmasnak is tűnhetne a város – de az, hogy mennyire rezeg a funky a levegőben, nem azon múlik, hány wattal világítanak a lámpák, és lehet-e dél-vietnámi levest kapni az utcasarkon.
Kultiplex és Tilos az Á
A Markusovszky tér és a Kinizsi utca sarkán állunk. Rég jártam erre, és őszintén meglep, hogy a tér mennyire modern és tiszta. Hangulatában Berlint idézi a miliő. Fiatal srácok frizbiznek, idősebb párok kutyát sétáltatnak, minden olyan, mint egy világvárosban. De felnézünk a tűzfalra, és mindjárt minden visszaköszön a nagyszerűen retró kilencvenes évekből: a második emelet magasságában ott egy szárnyas malacot idéző graffiti, és jelzi: igen, itt állt a Kultiplex, amíg 2008-ban le nem dózerolták néhány nap alatt. A jó öreg Kulti már 1923-ban vetítőhely volt, 1959-től pedig maga a Kinizsi mozi. Hogy aztán 1989-ben, a rendszerváltás hajnalán Blue Boxszá változzon a neve, és a filmvetítéseken és filmklubokon kívül egyéb rendezvényeknek is helyt adjon. Emlékszem, tizenhat évesen még arra kérleltem az udvarban Gálffi Lászlót, hogy annak ellenére is játsszák el a Végzetes szerelem játéka című commedia dell’artét, hogy szakad az eső. Gálffi nagyon kedves volt, de azért közölte persze, hogy nincs az az isten, hogy zivatarban is előadják a darabot. 2000-ben aztán újabb keresztelő jött: a Kultiplex epicentruma lett mindannak, ami friss, ami izgalmas. Nem a hivatalos kultúra tette ide a székhelyét, hanem az, ami alulról jött, és ami érdekes. A Kultiban előszeretettel koncertezett a Korai Öröm, az Amorf Ördögök, vagy éppen a szárnyát bontogató, zseniális Bëlga is. A Kultiplexben tanyázott továbbá a Tilos Rádió is.
Ha már Tilos: átsétálunk a közeli Mikszáth Kálmán térre. Maga a tér is megérdemel egy alapos körülnézést. Még tavaly nyáron ücsörögtem itt néhány barátommal, és alig bírtam betelni a nagyszerű hangulatával, a Velencét megidéző építészetével. Északi sarkában ott áll a legendás Tilos az Á nevű vendéglátóhely utóda. (Tilos a Tilos a mai neve.) A hely 1989 szilveszterén nyílt. Korábban a rettenet Bakony étteremnek adott otthont, de a váltással valami elképesztő pezsgés indult be a helyen. A korábbi rendszer nem nagyon kedvelte, hogy az emberek összejárnak, megbeszélik a dolgaikat, mert még a végén baj lesz belőle. Itt nem baj lett, hanem egy össznépi bulihelyszín. Mindenki megfordult itt, aki az undergroundban vagy akár a hivatalos művészeti ágakban tevékenykedett, és egész napokat végig lehetett itt lazulni, míg a pincében koncerteket rendeztek. E helyen játszott sokat a nemrég elhunyt DJ Palotai, aki igazi kulturális intézményként mutatta meg a legjobb új zenéket a hazai közönségnek. És innen indult Szabó Győző színészi karrierje is. (Lásd keretes írásunkat.) 1993-ban a falakra a francia művész, Jean-Michel Verret festett fel New York-i utcaképeket. Ezek a mai napig megnézhetők odabent.
Ruhában és ruha nélkül
A séta következő állomása a Bahia nevű ruhaüzlet. Anno, aki máshogy akart öltözködni, és egy kicsit kilógni a sorból, az automatikusan erre vette az irányt. Az üzletből mindig dőlt a keleti füstölők illata, színes, batikolt ruhákból és különleges fülbevalókból-kösöntyűkből soha nem volt hiány. A sétáló csapat teljes megdöbbenésére a Bahia még mindig ott van, ahol valaha volt, a hangulat pedig ugyanaz, mint korábban. Ez azért is furcsa, mert a kilencvenes évek közepétől elkezdtek nyiladozni a plázák.
Kialakult a plázázás fogalma – a Nők Lapja is sokat foglalkozott a jelenséggel –, és ezek az üzletközpontok elszippantották a Belvárosból és a körutakról a vásárlókat. A Bahia annak idején igazi fogalom volt: fénykorában negyven üzletből álló hálózatot üzemeltetett, valamint zenekiadással is foglalkoztak. Az ő ernyőjük alatt jelentek meg az URH, a Kontroll Csoport, a Balaton, az Európa Kiadó vagy a Trabant együttes lemezei. (És kazettái!) A Bahiához közel üzemelt a Ciánkáli, ahonnan meg tömény bőrillat dőlt az utcára. Ebben az üzletben bármilyen bőrcuccot be lehetett szerezni. A Ciánkáli azonban nem volt olyan szerencsés, mint a Bahia, és nem élte túl a kilencvenes éveket.
Egy kicsit odébb sétálva, a Baross utcában belefutunk az 1993-ban nyílt Marilyn Night Clubba. A kilencvenes években nyakra-főre nyíltak a sztriptízbárok. Budapestet elöntötte az erotika – bár a városra mindig is jellemző volt, hogy még az európai metropoliszoknál is szabadabb és szabadosabb volt időnként. Egy ideig Budapest volt a világ pornófővárosa, és hazánk leányai közül is többen világhírnévre tettek szert „filmszínésznőként”. A helyzet azóta konszolidálódott, a sztriptízbárok java része eltűnt, de a Marilyn tartja magát. Egy háromgyerekes, családos asszony vezeti, béke van, és egyetértés. Olyannyira, hogy a mendemondák szerint a nagy bérház lakógyűléseit is a Marilynben szokták tartani. Most nem megyünk be, de 2007-ben már jártam odabent, hogy riportot írjak róla. Érdekesnek érdekes volt, de annyira azért nem csigázott fel, hogy valaha is visszatérjek a helyszínre.
