Isten közvetlenül a kétségbeesés mellé helyezte az önsajnálatot, mint betegség mellé a gyógymódot. – Ezt írta az önsajnálatról az az Albert Camus, aki a szó klasszikus értelmében nem is hitt Istenben – de hát mit várhat az ember egy egzisztencialistától. Tisztában volt ezzel a fekete öves önsajnáló Woody­ Allen is, akitől a következő idézet származik: „Kitöltöttem egy egzisztencialistatesztet. Minden választ üresen hagytam. Százszázalékos lett.” De ez mellékszál. A lényeg az, hogy Camus nagyon más véleményen volt az önsajnálatról, mint a pozitív gondolkodás és az önsegítőipar legnagyobb gurui. Számukra ugyanis az önsajnálat a lehető legnagyobb ellenség, mivel „tönkretesz”, „lerombol”, „lenulláz”, „lebénít”, „földbe döngöl”, és így tovább, a negatív szavak listája szinte végtelen. „Minden terapeuta tudja, hogy az egó nem akarja lezárni a »problémáit«, mert azok az identitása elemei. Ha senki nem hajlandó meghallgatni a szomorú történetemet, akkor újra meg újra elmesélem majd én magamnak, hogy sajnálhassam magam, és legyen egy identitásom, az, akivel igazságtalanul elbánt az élet, a többi ember, a sors vagy Isten” – írta Eckhart­ Tolle, a megvilágosodásbiznisz egyik vezető alakja. De ez is mellékszál, mindebből a lényeg az, hogy ugyanaz az önsajnálat nagyon eltérő megítélés alá eshet: egyszerre lehet hasznos és káros. A tapasztalt olvasóban mostanra már biztosan meg is született a felismerés, hogy az önsajnálat esetében is az lesz a helyzet, mint annyi minden mással az életben: minden a mértéken múlik. És a szakember ezt meg is erősíti. Dr. Naomi Bernstein amerikai kognitív viselkedésterapeuta, a téma szakértője szerint „az önsajnálat megküzdési mechanizmusként átmeneti enyhülést nyújthat a fájdalmas helyzetekben azáltal, hogy a fókuszt egy külső problémáról a belső érzelmi állapotra helyezi át. Kis adagokban az önsajnálatnak védő szerepe lehet. Lehetővé teszi, hogy az ember igazoltnak lássa megbántottságát vagy csalódottságát, ami az érzelmi felszabadulás érzését biztosítja.” Ugyanígy gondolja ezt Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta, aki szerint a mérsékelt önsajnálat az öngondoskodás egy fontos formája. 

– Az önsajnálat alapvetően természetes reakció a stresszes, nehéz élet­eseményekre. Ha valami nagyon fájdalmas dolog történik velünk, akkor azt teljes egészében sosem tudjuk megosztani senkivel. Senki nem fogja tudni tökéletesen azt érezni, amit mi, így a legmélyebb együttérzést mi tudjuk magunknak megadni. Ez az érzés még azért is releváns, mert megelőzhet egyéb olyan pszichoszomatikus problémákat, amelyek a meg nem élt vagy elfojtott érzelmekből kialakulhatnak. 

Miért pont én?

Azonban jóból is megárt a sok, ha valaki túl sokáig­ húzódik vissza ebbe az állapotba, annál az önsajnálat már nem a megoldás, hanem a probléma forrásává válik. „A túlzásba vitt önsajnálat a valóságból való kivonulássá válik – mondja Nao­mi Bernstein. – Menekülést kínál a tetteinkért való felelősségvállalás vagy a kihívásokkal teli helyzetek elől, ezáltal csökkentve az azonnali stresszt vagy a szorongást.” Ez azonban elveszi a cselekvésre való motivációnkat is, hogy tegyünk magunkért, képtelenné tesz a felelősségvállalásra olyan helyzetekben is, amelyekben még aktívan alakíthatnánk a körülményeinken. Passzívvá tesz, megkeseredetté, depresszióra hajlamossá, cselekvésképtelenné, azt az érzetet kelti, hogy úgysem tehetünk semmit, minden rajtunk kívül dől el, mi csak elszenvedői vagyunk a történéseknek. Egyszóval benne tart az áldozatmentalitásban. A tipi­kus kérdés, amit az önsajnálatba mélyre süppedt ember ilyenkor feltesz, az, hogy „miért pont velem történik ez?”. 

– Pedig nem ez a jó kérdés – mondja Jung Csilla –, sőt, ez az egyik legrosszabb, mert csak növeli az önsajnálatot, és választ nem kapunk rá. A logo­terápia szerint a helyes kérdés, amit ilyenkor fel kell tenni, az, hogy „mit vár most tőlem az élet?”. 

A logoterápia és az úgynevezett harmadik bécsi pszichoterápiás iskola alapítója, Viktor Frankl osztrák pszichiáter szerint az élet, a sors, az univerzum, vagy nevezze bárki úgy, ahogyan szeretné, folyamatosan kérdéseket tesz fel nekünk, amelyekre válaszolnunk kell. Jön egy betegség, kapcsolati probléma, veszteség vagy bármi, és a kérdés az, hogy mit ismer fel, min változtat, mire jön rá ilyenkor az ember.

 – Mi nem tudunk kérdéseket feltenni az életnek – folytatja Jung Csilla –, ­illetve feltehetünk, de választ nem fogunk rájuk kapni. A mi létünk duplán felelős lét; egyrészt felelnünk kell a kérdésre, amit az élet tesz fel, másrészt felelősséget kell vállalnunk abból a szempontból is, hogy megvalósítsuk a számunkra fontos értékeket.

Mindennapos emberi kapcsolatainkban is akkor tudunk valakivel empatikusak lenni, ha az megmutatja a valódi érzelmeit. De aki agresszívan követeli az együttérzést, azzal nehéz könyörületesnek lenni, mert az ember ilyenkor vagy védekezni kezd, vagy visszatámad. Ugyanez a helyzet a saját esetünkben is: akkor tudunk magunkkal jól együttérezni, ha tudatosítjuk az érzéseinket. Ha kimondjuk azt, ami bennünk van, akkor oda tudunk mellé állni. És ebből fakad majd a megoldás is. 

– A logoterápia szerint a továbblépés akkor lesz könnyebb, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nemcsak a pozitív érzelmek mögött van érték, hanem a negatívak mögött is – mondja Jung Csilla. – Szomorúak vagyunk, mert meghalt valaki? Igen, mert ez a kapcsolat olyan értéket hordozott, amit nem élhetünk át többé. Vagy dühösek vagyunk, mert valaki tiszteletlen a másikkal, nekünk pedig a tisztelet fontos, ez tehát megint egy érték. Minden negatív érzelem mögött van egy pozitív érték, ezt minél hamarabb sikerül tudatosítanunk, annál könnyebb lesz elfogadnunk magát a negatív érzelmet, mivel az már nem céltalan és értelmetlen, hanem valamire ráirányítja a figyelmet.