Néha a világhír felé nem út vezet, hanem egy gyár, egy ügyes örökös. Pécsett az a harmincezer négyzetméter, ahol a kaolin, földpát, kvarcliszt átalakul, az idegen számára labirintus. Nem találnék vissza egyik helyről a másikra, mert a terek elképesztő méretűek, lépcsők visznek fel és alá, és természetesen mindenütt porcelánok sorakoznak, itt még puha, kiégetetlen állapotban, odébb első égetést követően, majd mázzal, festve, végül készen csillogva.
A véletlen, no meg a varázslat iránti vágy megállít, fittyet hányva a technológiai sorra. A kis helyiség, ahol kísérőmmel, Gráin Edinával időzünk, a három eozinfestő szentélye. Az eozin, nekem a zöldek zöldje, néha kékes beütéssel, egy csoda! Alapmasszája titkos, más, mint a porceláné, ám hogy a színe miért lesz olyan, amilyen, azt a magamfajta földi halandó többszöri olvasás után sem érti. Kémiai folyamat zajlik az égetés során, ám hogy miért válik a fehér máz vörössé, a türkizből hogyan keletkezhet megannyi árnyalata a zöldnek, titok marad. Azt pedig, hogy Zsolnay Vilmos miként jött rá ennek csínjára, sosem tudom meg. Az eozin mesterfestője, Hanics Barbara nyilván érti a folyamatot, érzi, tudja a színek átalakulását, és tényleg csodák kerülnek ki a keze alól.
– Kicsi koromtól rajzoltam, festettem, engem ide sodort az élet és a tehetségem. A Zsolnay szakmunkásképzőjében végeztem huszon­nyolc éve, és nem tudnék mással foglalkozni. Ez szerelemmunka – állítja a művészien festő, negyvenöt éves, háromgyermekes anya, aki mellett szép sorban lila, sárga, zöld száradt festékpacák sorakoznak. – Ma többnyire saját tervezésű nagy vázák kerülnek ki a kezem alól, de régen apróságokat is festettem, a legkisebb munkám mandzsettagomb volt. Kedvenc mintám, színem nincs, az viszont nem titok, hogy a máz feletti festést szeretem jobban, mert akkor ráég a festék a tárgyakra, és nem beleolvad – mondja Barbara, közben keze egy halványzöld levél apró ­erezetét festi.
No de vissza az elejére. Gráin­ Edina – aki gyártmányfejlesztési vezető, marketinges, és ha kell, kereskedelemmel is foglalkozik – elmondja, hogy a gyár három üzemrészében – pirogránit, eozin, porcelán – kevesebb mint nyolcvan ember dolgozik. Mire a szobrászhoz, Kovács Jánoshoz érünk – aki épp szögletes lapokból alkot egy modern lakásba illő orrszarvút a mintadarab bagoly mellé –, már tudom, megrendelésfüggő, éppen mi készül a Zsolnayban, hogy az étkészleteken, dísztárgyakon ma is keresett a hagyományos, gazdagon aranyozott, búzavirágos és pillangós minta, továbbá azt is, hogy egyre népszerűbbek a modern formák, a színeiben merész minták, az új tervezésű, hatalmas áttört vázák.
– Amikor elkészül egy minta­darab, a gipszformakészítőké – Marinka Lajosé és Kovács Tiboré – a terep. Szükség van egy negatív, gipszből készült formára, mert forma nélkül nem lehet önteni – szögezi le a szobrász, aki tervez, fejleszt, kivitelez, de főleg vezeti a nyersgyártást.
Kovács János figyelmét most a bagoly köti le, nem mesél a gipszformaparkról, az ott uralkodó szigorú rendről, a tízezernél több formáról, arról, hogy egy fekvő őznek három öntőformája van, hogy a csésze, meg a füle is külön forma.
A formába pedig folyékony massza kell. A porcelánmasszát gép keveri a már említett kaolin, földpát, kvarcliszt megfelelő arányú oldott elegyévé, ami látszatra olyan, mint az olvadt mogyorófagyi. A dolgozók ezt öntik a megfelelő gipszformába, majd néhány perc múlva a fölösleget visszacsurgatják egy vályúba, és hagyják, hogy a gipsz megszívja az anyagot. Így mondják, megszívja, és azt is hozzáteszik, akkor jó, ha az „öntvény” bőrkemény. Miután kikerült a formából a már szilárduló massza, ügyes asszonykezek által fület kapnak a csészék, a kiöntők, a tálak, megtalálja párját a víziló, az őzike feje, teste, farka is helyre kerül némi ragasztó segítségével. Az asszonyok persze nem csak a ragasztóval bánnak jól. Eszközük az apró ecset, a vizes szivacs, a finom smirgli is, hiszen ők simogatnak hibátlanná minden darabot, mielőtt a kemence melege hatna rájuk. Az égetőtérben az elektromos és gázkemencék tátott szájjal várják a porcelán-, a pirogránit- és az eozin­mázas tárgyakat.
– Minden termék előállítása más, a porcelán első égetése, a zsengélés kilencszáz fokon, a második, a mázas égetés viszont már ezerháromszáz fokon történik. A porcelánokat, az eozint gázkemencében égetjük, a csempéket, a pirogránitot elektromosban – magyarázza Edina, de könnyű neki, a kisujjában van a szakma. Az egyetemen formatervezést tanult, 2016-tól a Zsolnayba járt gyakorlatra, végzés után pedig idehúzta a szíve.
Az asztalon ott áll a mogyorószín massza bőrkemény változata magas vázaként. Az előtte ülő hölgy e massza folyékony változatát mellé önti, vár kicsit, érintgeti, majd valami késszerű eszközzel szel belőle egy darabot. Pont úgy, ahogy nőtársaim a vékony zseléből, a konyhában… Csakhogy ő ujjaival formálja, alakítja, virágszirmokká nyomja, levéllé húzza, aztán rápakolja a váza oldalára. Azt mondja, szabadon, vagyis kénye-kedve ­szerint.