Legutóbb a bogaras könyvelő, Barnabé szerepében láttalak a Miért pont kivi? című előadásban, a Rózsavölgyi Szalonban. Muszáj elmondanom, hogy imádnivaló voltál.
Szerintem ez a szerep igazi jutalomjáték, amit bizonyára egy korosodó francia kollégának írtak. Lehet, hogy én még fiatal vagyok hozzá. Ez a férfi már majdnem nyugdíjas, de még bejár az irodába dolgozni, kicsit szánni való, kicsit rögeszmés, kicsit hóbortos. Egy idősebb embernek mindezt talán könnyebben megbocsátjuk.
Én neked is megbocsátottam.
Ez a vígjáték nem akar több lenni, mint ami. Nem az a térdcsapkodós komédia, inkább nagyon is valósághű történet, ami tükröt tart: ilyenek vagyunk mindannyian. A legszebb dicséretet egy újságírótól kaptuk, aki azt mondta: „Azt hiszem, most akkor van mit rendeznem apámmal.”
Ha már felmenők: nagyapád fontos szerepet játszott az életedben, mesélsz egy kicsit róla?
Fő-építésvezető volt, és folyton dolgozott. Nagyanyám mondta mindig, hogy csak a hátát látta, ahogy rajzol. Ha nem a munkahelyén volt, akkor maszekolt. Mondogatta, hogy több mint ezer házat tervezett életében. Mi meg bólogattunk, hogy persze, nagypapi, ezer házat, persze. A terveit a mellékhelyiségben, egy beépített szekrényben tárolta. És amikor meghalt, a keresztapám kipakolta és elkezdte rendezgetni ezeket. Egyszer csak szólt: „Figyelj, Zoli, kilencszázhetvennél abbahagytam a számolást, mert nem akarom elhinni, hogy tényleg megcsinálta az ezret.”
Te is mentél a nagyapáddal építkezni?
Menni kellett. Minden nyáron. Meg ősszel. És tavasszal. Szerintem hiányzott neki a malterszag. Nem lehetett neki nemet mondani. Kitalálta, hogy most felújítjuk a kerítést, és akkor csinálni kellett, és kész. Ahogy szaporodtak a kocsik a családban, a nagyapám újabb és újabb garázsokat épített az épület mellé és mögé, és amikor már alig lehetett elférni, akkor elkezdett lefaragni a ház falából. A végén elég furcsán nézett ki az épület, de a nagyapámat nem lehetett meggyőzni semmiről. Szerettem.
Mi az, amit tőle hozol?
Szerintem ugyanolyan nagy a pofám, mint neki. És ha dolog van, akkor csinálom. Én megzavarodom a szöszöléstől, amikor azzal jönnek, hogy „na, akkor beszéljük át még egyszer”. Könyörgöm, ne beszéljük meg, hanem csináljuk! A színpadon is így vagyok ezzel.
Miben nyilvánul meg a nagypofájúság?
Ha van értelme kinyitni a számat, akkor megteszem. Ha nincs, akkor csöndben maradok.
Ha nemet kell mondani, az könnyen megy?
Attól függ. Most már könnyű nemet mondani, mert annyi munkám van. De mielőtt döntenék egy-egy új feladatról, meg kell várnom, mi lesz otthon. Hogy milyen lesz a Radnóti évada.
Jól értettem, azt mondtad, otthon?
Igen, otthon, a Radnóti Színházban. Mégiscsak az az első.
Huszonhárom éve radnótis vagy, elismerésre méltó ez a hűség.
Nekem ez a természetes. Szerintem a színházváltások mögött olyasfajta elégedetlenség húzódik, hogy „nem én állok középen”, vagy hogy „miért ilyen darabokat játszunk?”. De bárhová megy az ember, valószínűleg ugyanezekbe a problémákba lép bele. Mindig Gobbi­ Hildát hozom fel példának, aki az egyik este a számára írt Csirkefejben játszott főszerepet, a másik este meg egyetlen jelenetben bukkant fel takarítónőként. Ha Gobbi Hilda meg tudta ezt tenni, akkor nehogy már nekem leessen az aranygyűrű az ujjamról, ha olykor kis szerepet játszom.
Képes vagy az egyik színházban eljátszani egy főszerepet délután, és aztán átmenni este a másik színházba egy másik főszerepre. Mekkora igénybevételt jelent ez?
Csak amíg átvonszolom magam, az a nagy erőkifejtés, a többi nem.
Megnéztem azt a kis videót, amelyben bemutatod a társulatot. Úgy éreztem, nagyon sok szeretet és derű van benned.
Minek zsörtölődjünk? Rengeteg olyan ember volt az életemben, többek között apám is, akik, mint egy őrlőmalom, állandóan morogtak mindenre. Teljesen felesleges! Megfogadtam, hogy nem leszek ilyen. A kis feleségem szerint inkább mindent a szőnyeg alá söprök. De nem vagyok hajlandó állandóan a problémákkal foglalkozni.
Szerinted ez tudatosan eldönthető?
Szerintem igen. Nem olyan nagy dolog. Én szeretem az életet.
A feleségednek nehéz veled?
Most, hogy öregszünk, egyre nehezebb.
Egyszer úgy emlegetted, hogy csodafeleség. Miért?
Mert még bírja velem. A feleségem egy hős, csak a hátamat látja, mint nagyanyám a nagyapámét. De most már egyre fáradtabb. Teljesen más időbeosztásban élünk. Régen még félig elém jött előadások után, mert csak egy kocsink volt. Ma már nem. Életem három legjobb döntésében biztosan benne van, hogy vettem magamnak használtan egy kisautót. Nem terhelem őt, és így szabadabbak vagyunk.