Dr. Czeizel Endre: Születésünk titkai
Talán a legszebb példája annak, hogy miként lehet többszörös hátrányból indulva, erős ellenszélben országos ismertségre szert tenni, szakmai téren pedig a Nobel-díj közelébe kerülni.
Czeizel Endre a kommunista hatalomátvételkor ment volna középiskolába, ám osztályidegen családja miatt – német nemzetiségű édesapja középvállalkozó volt, fénykorában száz alkalmazottal – először nem akarták sehova felvenni. De annyira okos volt, hogy végül mégis gimnazista lett. Ekkor kezdett el focizni a Vasasban, bajnokságot is nyert: a Fradi ellen vívott döntőben két gólt szerzett. Először történész szeretett volna lenni, de nem ellenkezett, amikor az édesapja lebeszélte, és hatására inkább az orvosi egyetemre jelentkezett, ahová először nem akarták felvenni. Kutatási területének akkor választotta a genetikát, amikor Magyarországon lényegében még senki.
A hatvanas évektől kezdve azonban fordult a kocka, a szovjet pártvezetés megenyhült a génekkel szemben, és később hazánkban is felmerült az igény egy ismeretterjesztő tévéműsorra a témában. Ekkor kérték fel Czeizel Endrét Az öröklődés titkai című tévéműsor vezetésére. A sorozat annyira népszerű lett – nívódíjjal is jutalmazták –, hogy röviddel utána felkérték egy másik, a Születésünk titkai elkészítésére, amelyben családtervezésről, genetikai tanácsadásról volt szó. Ezt követte a Jövőnk titkai, az Egészséget mindenkinek és a Ki viszi át a szerelmet című műsor. Eközben szakmai pályafutása is meredeken ívelt felfelé. Az 1980-as években az angol Richard W. Smithellsszel karöltve felfedezte, hogy a folsav időben történő adagolásával sok születési rendellenesség megelőzhető. „1991 volt életemben a csúcspont, amikor Washingtonban a humángenetikai világkongresszuson az USA egészségügyi minisztere félrehívott három genetikussal. (…) Azt mondta, lobbizni fognak a mi Nobel-díjunkért” – emlékezett vissza egy interjúban. A Nobel-díj végül nem lett meg, de a nagy nemzetközi elismertség igen. Örökségét méltó módon ápolja és viszi tovább a nevével fémjelzett intézet.
Öveges József: Csupaszem főprofesszor
Generációk értették meg általa, hogy a fizika nem (csak) bonyolult egyenletek és törvények érthetetlen szövevényéből áll, hanem izgalmas természeti jelenségekből, amelyeket meg lehet magyarázni és – ami talán még fontosabb – érteni. „A legegyszerűbb a legművészibb” – ez volt az elve, és fizikatanárként csak az kaphatott ötöst nála, aki ábrák és egyenletek rajzolása nélkül, a saját szavaival tudta elmagyarázni a fizikai jelenségeket.
Élete első öt évét még a 19. században töltötte, és egy olyan családba született, ahol a felmenői már kétszáz éve néptanítók voltak. A „génjeiben” volt tehát a pedagógia. 1946-ig a piarista rend különböző iskoláiban tanított, és csak akkor nyergelt át a felsőoktatásra. Tanított a műszaki egyetemen, a közgazdaságtudományi egyetemen, a pedagógiai főiskolán, harminc éven keresztül volt elnökségi tagja a TIT-nek, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak. Ő volt az 1948-ban alapított Kossuth-díj egyik első kitüntetettje. 1950-ben a kommunista hatalom feloszlatta a legtöbb szerzetesrendet, és a megmaradtak is korlátozott létszámmal működhettek. Öveges József is a rendházon kívül lakott, de naponta visszajárt rendtársai közé.
Karizmatikus személyisége a képernyőn keresztül is „átjött”, úgyhogy hamar felfigyeltek rá a televíziónál. Legelőször a Varázsszem című gyerekműsorban tűnt fel látványos kísérleteivel 1958-ban, majd még abban az évben ő lett a főszerkesztője a 100 kérdés – 100 felelet című ismeretterjesztő sorozatnak, és vezetett műsort Legkedvesebb kísérleteim címmel is. Tudományos tevékenysége annyira szerteágazó volt, hogy nagyon nehéz lenne katalogizálni. Ami talán meglepő lehet, hogy érettségi elnöknek mindössze egyszer kérték fel. Ez pedig valószínűleg annak volt köszönhető, hogy Öveges tanár úr nem szerette a felkészületlenséget, és az érettségizők felét megbuktatta. Szigorú volt, de nem következetlen, a pedagógiai elve pedig a következő volt: „A mi szerepünk a bányászlámpáé: csak oda akarunk elegendő fénnyel világítani, ahol szükség van rá.”
