Sok felnőtt fájdalmának vagyok tanúja nap mint nap, amiért a szüleik nem készek a jobb kapcsolat érdekében belül, magukon mozdítani. Az ön levele tenni akarást tükröz, ez talán a legfontosabb. Segíthet, ha ki is mondjuk a másiknak: „Nagyon fontos nekem, hogy ne legyen köztünk feszültség, mit tudnék vagy tudnánk közösen tenni ennek érdekében?” Ilyen, mélységeket is érintő témákat legjobb olyan terepen megvitatni, ami egyikünknek sem „hazai pálya”, például séta közben vagy egy kávézóban, ahol nagyobb eséllyel tudunk mindketten az önmagát képviselni tudó felnőtt szerepében lenni.
Segíthet tisztázni a helyzetet, ha kiírjuk magunkból a sérelmeinket és a vágyainkat levél formájában. Nem muszáj a címzettnek megmutatnunk! A leírt szavaknak saját magunk számára is erejük lesz. Ahogy remek módszer az is, ha vannak olyan barátaink, sorstársaink, akikkel megoszthatjuk ezeket a nehézségeinket – ahogy annak idején a játszótéren tettük.
Nemegyszer ott találjuk a megoldást, ahol eszünkbe nem jutna keresni, például ha feltesszük magunknak a kérdést, mik lehetnek az előnyei a feszültséggel teli kapcsolatnak. Szinte kivétel nélkül tartogatnak valami jutalmat is. Lehet, hogy veszekedni még mindig jobb, mint egyáltalán nem beszélni? Lehet, hogy nincs közös témánk? Vagy annyira biztonságos a kapcsolatunk, hogy nem félünk attól, hogy a másik végleg hátat fordít nekünk, így a máshol összegyűlt feszültségünket egymáson vezetjük le?
Fontos a felnőtt gyerekünket felnőttnek nézni. Sem a barátja, sem a tanácsadója, sem a pszichológusa nem vagyunk (ahogy ő sem a miénk!), viszont senki más nem lehet az ő anyukája/apukája. Megmenteni nem fogjuk tudni a zsákutcáitól (főleg, hogy elképzelhető, csak nekünk tűnnek annak), viszont lehetünk támogatók, bármilyen utat jár is – hozhat közeledést a távolodás elfogadása is.