1989-ben fejeztem be a nyolcadik osztályt Miskolcon, az avasi lakótelep egyik körzetes általános iskolájában. Öt olyan osztálytársam volt, akinek mindkét szülője rendelkezett felsőfokú végzettséggel, ehhez képest a harminchatból harmincketten szereztünk egyetemi diplomát. Akkor is könnyebb volt azoknak, akiknek a családja olvasott, színházba és kirándulni járt, de az esély a továbbtanulásra egyformán megadatott a mérnök meg a betanított munkás gyerekének is. 

Ma a társadalmi olló már a tíz-tizennégy éves korosztálynál elkezd nyílni. Akit a szülei nem tudnak segíteni a középiskolai felvételire való felkészülésben – odafigyeléssel, gyakorlással, magántanárral –, annak nincs esélye jó gimnáziumba bekerülni. Egy közepes szakközépiskolában a lehetőségek köre leszűkül, mert bizonyos tantárgyakból nincs fakultáció, ami híján reménytelen az emelt szintű érettségi. Az esélyegyenlőségtől már egyébként is fájóan messze kerültünk, de az egyetemi felvételi rendszer változása tovább ront a helyzeten. 2024-től az intézmények dönthetik el, hogy a száz pluszpontot miből lehet összeszedni. Korábban egységesen az emelt szintű érettségikért, a nyelvvizsgákért, az országos tanulmányi és sporteredményekért járt pont. Most vannak olyan egyetemek, amelyek a saját fizetős előkészítőjükért vagy azért adnak pluszpontot, ha a jelentkező anyja, apja, testvére oda járt korábban. Túl azon, hogy az intézmények, és azokon belül az egyes szakok más-más pontozási rendszert alkalmaznak, így a felvételizők elbizonytalanodnak, hogy mégis mire fókuszáljanak; az új rendszer következtében azok a fiatalok, akik kevesebb támogatásra számíthatnak a szüleiktől, ki fognak szorulni az állami finanszírozású helyekről. Ma, amikor egyébként is dolgozik az összes egyetemista, hogy megéljen, a tandíj olyan pluszmegterhelést jelent, amit a hátrányból indulók nem tudnak vállalni. Nem a diplomától lesz valaki jó ember, de fokozatosan nő azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek elérhetetlenné válik a felsőfokú tanulás, és ez végtelenül elkeserítő.