Először engedtem el a gyereket vásárolni, mindent átbeszéltünk, mit vesz, hogyan fizet, hova rakja a visszajárót, nem áll senkivel szóba, szóval megkapta a szokásos első bevásárlós intelmeket. Én kicsit jobban izgultam, mint ő. Minden tökéletesen ment, míg az élelmiszerbolt melletti kirakat – polcain a végtelen plüsstengerrel – be nem csábította. Gondolta, mi baj lehet, sokszor volt már itt az anyukájával, most is átnézi a kínálatot. Puha, kerekded állatkák (mondjuk, a legtöbbet nem tudom beazonosítani), hatalmas szemekkel. Minden anya rémálma, ezt nehezen lehet megúszni. Persze nem sikerült kijönnie üres kézzel, a bevásárlásra szánt összegből pont kijött egy kulacs. De nem akármilyen: egy rózsaszín, eperkékkel díszített, tejesüveg formájú műanyag, minden oldalán cicával. Belátom, így leírva borzalmas, de amikor megláttam, megértettem, mi késztette arra a lányomat, hogy hazahozza. Mert annyira cuki volt, hogy nyilvánvalóan nem lehetett ott hagyni. Természetesen elmagyaráztam neki, miért nem vehetünk meg minden vackot, de titkon azt mérlegeltem, vajon mit szólnának, ha holnap ebben vinném a kávét. 

Hogy miért nehéz ellenállni felnőttként is az ilyen haszontalan tárgyaknak, csupán mert valami pufi állatka illegeti magát rajta? Miért ilyen hatalmas üzlet mindenre cukiságokat nyomtatni? Van rá tudományos magyarázat. Ha szeretnék elkerülni a hasonló csapdákat, olvassák el! Aztán majd a következő cicás zsákmánynál próbálják felidézni.