Úgy látom, a párkapcsolatokban sok szenvedés fakad abból, hogy a másikat hol szorosabban, hol lazábban szeretnénk magunk mellett tudni. Nehéz belőni az optimális távolságot, amely ugyanazon a kapcsolaton belül is változhat. Hullámzó, hogy ki mennyit tesz a másikért, de ha hosszú távon nagyjából arányos, amennyit adunk és kapunk, akkor van esély a harmóniára. Ha eltolódik az egyensúly, az feszültséget szül, az egyik fél azt éli meg, hogy megkérdőjeleződik a szerethetősége, hogy gürcölnie kell a figyelem, a törődés morzsáiért.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy hogyan viszonyulunk a kapcsolatainkban – és nem csak a párkapcsolatainkban – a közelséghez és a távolsághoz. Izgalmas feladat elsősorban magunknak megfogalmaznunk, mire vágyunk, milyen állapot lenne számunkra ideális. Amíg ezt nem látjuk, addig nem tudjuk segíteni a körülöttünk élőket abban, hogy hogyan kapcsolódjanak hozzánk.
Betölteni egy űrt
Ha az ismerkedés szakaszában a másik egy picit elérhetetlennek tűnik, az nagyon vonzó tud lenni, hiszen ezzel tudattalanul azt üzeni (és itt még nem játszmázásról beszélünk): ő magában is kerek egész, értéket képvisel, van saját élete. (Sokszor eszembe jut, gyerekkoromban milyen ritkán jutottunk banánhoz, narancshoz, mennyit álltunk sorba érte, mekkora ázsiója volt! Akkoriban nem is láttam megbarnult banánt, csak manapság… Ha korlátlanul elérhető, nem olyan értékes. Ez általános jelenség, amit az üzleti világban is kihasználnak. Ha valami elérhetetlen árú, korlátozott mennyiségű, vagy már alig van lehetőség a megszerzésére, az emberek elhiszik, hogy többször annyit ér.)
Nézzük meg a helyzetet fordítva is. Miért nem vonzó, ha a másiknak minden randiidőpont megfelelő, csüng a szavainkon, és az első perctől kezdve teljes hévvel veti bele magát a kapcsolatba? Azért, mert ha valaki pillanatok alatt eljut odáig, hogy már nem bír meglenni nélkülünk, ez azt az érzést keltheti bennünk, mintha ránk akasztanának egy terhet, mintha nekünk kellene betöltenünk egy űrt a másik életében, mintha nekünk kellene elérnünk, hogy ő értékesnek érezze magát, mintha rajtunk múlna, hogy elhiszi-e: rá is vágyhat valaki. Egyik pozíció sem túl kényelmes. Persze ha két „kapaszkodó” ember találkozik, ideiglenesen lehet, hogy pont azt tudják nyújtani egymásnak, amire szükségük van, más kérdés, hogy hosszú távon hová fut ki a kapcsolat.
Aki többet ad, hajlamos egyre jobban belelovalni magát, még jobban kapaszkodik, még értékesebbnek látja a másikat, akit nehéz megszerezni. Ez veszélyes, mert sok esetben már nem is ahhoz a személyhez ragaszkodunk, hanem egy helyzethez. Mindenáron igazolva akarjuk látni, hogy kellünk a másiknak, ezt egy projektnek tekintjük, amit nem tudunk elengedni. Igenis elég jók leszünk, szerethetők leszünk, csak azért is. Félrecsúszik a lényeg, a ragaszkodó fél bizonyítani akar, a másik pedig azért marad benne a kapcsolatban, mert kényelmes, és jóleső érzés, hogy valakinek ennyire szüksége van rá. Tulajdonképpen bizonyos értelemben ebben a helyzetben is találkozhatnak a szükségletek.
A helyzethez ragaszkodunk
Amikor turbófokozatra kapcsol bennünk a görcsös ragaszkodás, érdemes lenne elgondolkodnunk. Megkérdeztük-e már magunktól, hogy a másik elég jó-e számunkra? Igen, elsőre talán furcsa a kérdés, hiszen úgy érezzük, nekünk kell bizonyítanunk, de mégis: tényleg az adott társat szeretnénk? Ő-e az a személy, aki valami olyat képvisel, amire mindig is vágytunk? Megismertük-e, ki is ő valójában? Mi az, ami arra utal, hogy jól működünk együtt, hogy vele önmagunk tudunk lenni, hogy mellette értékesnek érezhetjük magunkat?
Sokszor tapasztalom, hogy valójában félig-meddig ismeretlen emberekhez kezdenek ragaszkodni, és küzdeni értük. Sokan felületes ismeretség alapján alakítanak ki magukban szerelemérzést. Ilyenkor a másik személye – kis túlzással – majdnem lényegtelen, tulajdonképpen az illúzióhoz, a szituációhoz ragaszkodunk, amelyben ő segíthet nekünk, hogy elhiggyünk magunkról valamit.
Ha továbbra is csak kapaszkodunk a másikba, akkor hosszú távon nem fogjuk jól érezni magunkat ebben a kapcsolatban, ez csak leépít, rombol.
Komoly önismereti kérdés: Miért ragaszkodunk valakihez, aki mellett nem érezzük magunkat elég fontosnak? Aki azt érezteti velünk, hogy megvan nélkülünk is? Miért tesszük ezt magunkkal, mi az az alapélmény, ahonnan ez az egész olyan ismerős? Amikor valaki felismeri, hogy „életmódszerűen” olyan kapcsolatokat alakít ki, amelyekben rendre alulmarad, ő ragaszkodik jobban, ő kapaszkodik, miközben a másik lerázná, akkor lehetséges, hogy egy mélyen bevésődött mintázat érvényesül. Lehet, hogy gyerekkorában már megtapasztalta ezt az élményt. Azért nem menekül, azért lép bele újra és újra ugyanabba a folyóba, mert az az ismerős a számára, hogy hogyan viselje el az ilyen típusú kapcsolatot, illetve nem is hiszi, hogy ennél több lehetne. Az viszont nem ismerős tapasztalás, hogy milyen érzés biztonságos intimitás kötelékében létezni, jól szeretve lenni. Annak ellenére, hogy az utóbbira vágyunk, nem biztos, hogy annak megfelelően cselekszünk, mert nincsen hozzá megfelelő eszköztárunk. Ezért előfordulhat, hogy ugyanazokat a fájdalmas köröket rójuk újra meg újra.
