Sokadik alkalommal utazhattam a Dominikai Köztársaságba, mégis megrendültem a karibi napfelkelte földöntúli szépségétől, hiszen már a legelső hajnalon kiűzte belőlem az itthoni feszültségeket, aggodalmakat. A napközben tűzforró homok hűvösen simogatta a talpamat, békésen locsogott a Karib-tenger, az üde zöld pálmalevelek hajnali harmatruhában csillogtak, közben fenségesen és kitartóan vörösödött a horizont. Végül diadalmas méltósággal felragyogott az óriási napkorong. A parton várakozók többsége felkiáltott, mi a szépségtől megnémulók csapatába tartoztunk – Petőfi is mellénk telepedett: „Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled?” –, és senki sem lepődött volna meg, ha egy mennyei zenekar váratlanul rázendít Beethoven Örömódájára.
Sokszínű, keverék nép
Kolumbusz nemcsak azért volt zseni, mert 1492-ben felfedezte Amerikát – a Hispaniola szigeten, a mai Dominikai Köztársaság területén ért partot –, hanem azért is, mert a látottak hatására állítólag feljegyezte a naplójába, hogy „ez a leggyönyörűbb vidék, amelyet emberi szem valaha látott”. Nem tévedett! A 21. században is ezt a hazánknál kisebb országot tartják a karibi térség gyöngyszemének, a leghosszabb, hófehér homokos tengerpartjával, a legmagasabb hegyeivel, és az egész év strandszezon. A turistákat megbabonázzák az ismeretlen, vadul burjánzó növények és színes virágok, az égig érő királypálmák, a majmok, a papagájok, a pelikánok, de a helyi lakosok is. Mert sokszínű, keverék nép él itt.
A megmaradt indiánok, a behurcolt afrikaiak, a spanyol őstelepesek meg a francia, német, olasz bevándorlók utódai, akik között akadnak fekete bőrűek világos szemmel, fehérek a feketék jellegzetes vonásaival, indiánok fehér arcberendezéssel. És ma békésen élnek együtt az ébenfekete, a fehér és a tejeskávé színű emberek, valamennyien büszkék, hogy dominikaiak! Pedig nem kímélte őket a történelem. Az indiánok kiirtásából és a gyarmatosításból nemcsak a spanyolok, de a legnagyobb európai nemzetek is kivették a részüket. Nem véletlenül kért bocsánatot Juan Carlos spanyol király 1992-ben a történelem egyik legnagyobb népirtásáért…
Csak jó dolgok történhetnek
Bő tízórai repülés után érkeztünk a tőlünk nyolcezer kilométernyire fekvő paradicsomba, de a korábbi gyakorlattól eltérően szörnyen éreztem magam Punta Cana trópusi repterén, mert életemben először elveszett a bőröndöm. Gutaütés! A férjemé a szállítószalagon pöffeszkedett, de az imádott kék bőröndöm, amivel bejártam a fél világot, sehol… Elképzeltem magam csizmában, szőrmés dzsekiben a félmeztelenre vetkőzött strandolók között, ettől nevethetnékem támadt, aztán sírni kezdtem. Jó-jó, veszünk fürdőruhát, sortot, pólót, de a kirándulásokra szánt pénzünket „rongyokra” kell költenem, miközben a bőröndöm telis-tele nyári cuccokkal? Persze a légitársaság meg fogja téríteni a kárunkat, de mikor? Sajnáltam magam, közben beálltunk az elveszett poggyászokkal foglalkozó sorba, amikor az egyik boltból vagy a csuda tudja, honnan, mellém perdült egy szép dominikai lány egy hasonlóan vonzó külsejű fiúval. A lány megsimogatta a karomat, a könnyeimet látva megsajnált, a srác mosolygott, közben spanyolul magyarázott, amiből csak egyetlen szót értettem: „mamacita”. Ettől végre nevetnem kellett, hiszen boldogtalanul és „nemkevésévesen” ácsorogtam a sorban, ők mégis „lecsajsziztak”. „Kérlek, ne sírj, te, hétunokás csajszi”, nevetett a férjem is, amitől erőre kaptam, és begyűrtem valahogy a meleg kabátomat a kicsi utazótáskámba, majd vékony pulóverben vetettem be magam a bőröndömért vívott harcba. A jóképű és segítőkész ügyintéző gyengén beszélt angolul, mi nyögdicséltünk spanyolul, ő biztatott, hogy jó dolgok történnek majd velem Dominikán, de érdemi ügyintézés csak akkor kezdődött, amikor csatlakozott hozzánk egy olasz lány spanyol és angol nyelvtudással. Ekkor töltöttük ki a hivatalos nyomtatványokat, felírtuk a fontos e-mail-címeket és telefonszámokat. Bizakodni kezdtem, bár a „mañana” felkiáltással elköszönő dominikai fiú lelombozott. Holnap? De melyik holnap? Végül „lőn csoda, deus ex machina”: másnap este megérkezett a frankfurti géppel a kék bőröndöm, s a reptéri személyzet lelkesen tapsolt a boldogságomat látva.
Minden valódi, nem vernek át!
Hasonló kedvességgel sietett segítségemre a szállodánk egyik igazgatója, Napoleón Luzardo, aki néhány nap alatt megjavíttatta a homokot nyelt mobiltelefonomat, pedig ez alkatrész híján nem sikerült a magyar barátainknak. Hálás voltam a tagbaszakadt fiatalembernek, aki élő cáfolata volt a közhelynek, miszerint a trópusi térségekben már a forróság miatt is lusták az emberek. Lusták? Nemigen láttam még olyan szorgalmas szállodaigazgatót, mint ő. Anyanyelvi szinten tárgyalt és igazította el a vendégeket angolul, spanyolul, a beosztottjai kedvelték, pedig olyan kemény munkát követelt tőlük, mint önmagától, és magam láttam, hogy hófehér ingben, élére vasalt nadrágban cipel el a szálloda strandjáról egy törött nyugágyat. Csak neki mertem elárulni, hogy tudatosan figyelem a helyieket a kirándulásokon, mert szeretnék rájönni, valódi-e a vidámságuk és a kedvességük. Vagy turistakábítás?
– Nem verünk át, hihetsz nekünk – magyarázta az Ecuadorban született Napoleón, aki a dominikai felesége révén került erre a szigetre. – Figyeld az egész nap táncoló, sportoló, programokat szervező animátorokat, a bolti eladókat, a piaci árusokat, az idegenvezetőket, a hajósokat, a sofőröket vagy a gyerekcsoportokat kísérő tanárokat! Kedvvel teszik a dolgukat – örülnek, hogy van munkájuk! –, s ha rosszkedvű honfitársat vagy idegent látnak, igyekeznek felvidítani, mert nevetni, szeretni és élni jó.
