Kezdjük az elején! Több interjúban mesélte már, hogy gyerekként szigorú, konzervatív nevelést kapott. 

Mi az a generáció vagyunk, amelynek a szülei éjt nappallá téve dolgoztak, mert ki kellett gyógyulniuk a háború okozta traumákból, miközben újjáépítették az országot, és úgy mellesleg bennünket is felneveltek. A háború utáni eufória elmúlt, jött az ötvenes évek nyomasztó légköre. Mindettől talán önállóbbak, konfliktustűrőbbek lettünk, de fegyelmezettek azért nem voltunk. A neveltetésemben semmi rendkívüli nem volt, pont olyan volt, mint egy átlaggyereké akkoriban. 

És az ön generációjának mi a meghatározó történelmi élménye? 

Az egyik ’56, amit még gyerekként éltünk át, és nem is fogtuk fel igazán, mi történt, csak később, mikor az orosz tankok által rommá lőtt Nagykörutat megláttuk. Az viszont sokkoló volt. A másik a rendszerváltás. 

A hatvanas évek nyugati diákmozgalmainak mennyire lehetett itthon érezni a hatását?

A vasfüggöny sok mindentől elzárt bennünket, de a szél azért átfújt fölötte. Így jutott el hozzánk is előbb a zene, a Beatles, a Rolling Stones és mások lemezei, majd később a nyugati diáklázadások hírei. Tudtunk mindenről, ami érdekelt bennünket. Én véletlenül egy igazi diáktüntetést is átéltem Aix-en-Provence-­ban. Megálltunk a város főterén egy kávéra a cannes-i zenei vásárról útban Párizs felé. Kisvártatva az egyik sugárúton, mely a főtéren ért véget, feltűnt egy nagy csoport magunkfajta egyetemista transzparensekkel, táblákkal, a szemben lévő sugárúton pedig egy csoport lovas rendőr jött szembe. A francia rendőrség elképesztő brutalitással számolta fel a tüntetést. Ilyet azóta sem láttam, nem vették tréfára a dolgot, de a tüntetők sem, akik egy darabig állták a sarat. A franciáknak nagy szerencséjük, hogy történelmük során mindig a saját életüket élhették, a saját hazájukat, a saját országuk rendjét védték, a diákok meg a saját jogaikért és elképzeléseikért harcoltak, nem kevés önbizalommal, félelem nélkül. Ők soha nem éltek megszállt, elnyomott, olykor félgyarmati országban. A történelme folyamán Magyarország sokszor került ilyen helyzetbe. Nagy tanulság volt ez számomra is, mert láthattam, hogy nekik már a génjeikben benne van a szabadság eszméje.

Milyen nagy fordulópontok voltak az életében?

Nem szoktam tudatosan elemezni sem az életemet, sem a pályámat.­ Az kétségtelenül fontossá lett, amikor megszülettek az Illés zenekar első magyar nyelvű szerzeményei, konkrétan a Szörényi–Bródy-szerzőpárosról van szó. Akkor merült fel először bennem, hogy a zenével több ember érhető el, többekhez szólhatunk egy dallal, mint a jogászkodással. Ez csábító volt, de csak annyiban fordulat, hogy ezután az ő dalaikat szívesebben énekeltem. Majd egy idő után már csak velük dolgoztam, de azért hellyel-közzel jártam az egyetemre is. Amikor 1973-ban betiltották az ötödik, Jelbeszéd című nagylemezemet, az komoly sokkot okozott, és felkészületlenül ért. A logikus reakció az lett volna, hogy abbahagyom a szakmát, gőzerővel befejezem az egyetemet, és elkezdem a jogi pályát. Ugyanis addig, a sikerek ellenére is, lényegé­ben a magam örömére, hobbiból énekeltem, különösebb ambíció és koncepció nélkül. Azt tudtuk, hogy a rendszer, az elvtársak csendes utálkozással tűrnek bennünket, hülye, hosszú hajú, miniszoknyás fiatalokat, ám ez engem inkább vonzott, mint taszított. Nem nekik akartunk tetszeni. Piszkálták ugyan az Illés zenekart, de ennyire durva támadásra, mint a betiltás, nem számítottunk. A nagyközönség nem is tudta, hogy a lemez ezért tűnt el. Elgondolkoztam, hogy ilyen koordináták között joggal foglalkozni nem túl célszerű, ehhez a karakterem nem elég hajlékony. Sosem szerettem, ha korlátozni akarnak.

Ha jól tudom, még Aczél Györgyöt (a Kádár-korszakban a kulturális élet irányítója – a szerk.) is megkérdezte, ki áll a betiltás mögött, de ő csak a vállát vonogatta.

Tudni nem tudom, de úgy gondolom, alulról jövő kezdeményezés lehetett, mondjuk, egy kerületi párttitkár elkezdte forszírozni a dolgot, a nagyobb elvtársak meg rábólintottak. Úgy gondolták, ez csak divat, elmúlik, ezeknek is rövidebb lesz a hajuk, hosszabb a szoknyájuk, és szépen betagozódnak a társadalomba. Hogy nem nagyon érdekeltük őket, azt az is bizonyítja, hogy nem minket tiltottak be. Én továbbra is énekelhettem színpadon a betiltott lemez dalait, a Ha én rózsa volnékot is beleértve. Elvtársi körökben mindenki tudta, hogy Kádárnak nincs televíziója, ezért ő nem ismert minket, tehát nem foglalkozott velünk.
A cenzúra nagyítóval figyelt ugyan, de Bródy János tudta, hogyan cselezze ki őket, hogy az is benne legyen a szövegekben, amit mi szeretnénk mondani. Izgalmas „bújócska” volt ez. Akkor született az első verslemezem, ha Bródy nem lehet, gondoltuk, akkor lesz majd Arany. 

Bródy Jánost, a dalszövegek íróját, azért meghurcolták. 

Formálisan nem a lemez miatt. ’73 nyarán rendezték Diósgyőrben Kelet-Közép-Európa első rockfesztiválját. A miskolci rendőrfőkapitány ekkor humorérzék és rockfesztiválokról szerzett tapasztalat híján bepereltette Jánost, azt hiszem, „államellenes izgatás” vádjával. A rendőrség ugyanis előző este begyűjtötte a fesztiválra érkezőket, akik az őrsön aludtak, majd reggel jó szórakozást kívánva elengedték őket. Bródy ezt nagyon humorosnak tartotta, és megköszönte a karhatalom előzékenységét, erre a közönség tapssal és füttyel reagált, ahogy az egy rockkoncerten szokás. A rendőrkapitány a füttyöt sajnos rossz néven vette. Ezután kezdődött a felfordulás, házkutatás, házi őrizet egész nyárra, és Bródy­ meg a KITT-egylet (Koncz, Illés & Tolcsvay Trió – a szerk.) bulik helyett kihallgatásokra járhatott a Gyorskocsi utcába, majd tárgyalásra Miskolcra. Az pedig csak jóval a rendszerváltás után derült ki, hogy az ügyész négy év letöltendő börtönbüntetést kért Bródyra, nyilván ezt a parancsot kapta. Ekkor utólag is beigazolódott, hogy a magyar jogrendszer nem pálya nekem.  

Hány nyelven énekel?

Angolul, németül, franciául.

És hány nyelven beszél? 

Leginkább németül, mert hosszú éveket, sőt mondhatnám, évtizedeket töltöttem fellépésekkel, televíziózással, turnézással mindkét Németországban. Most is azt figyelem leginkább, hogy mi történik náluk. Anglia a műfaj bölcsője, úgyhogy valamennyire kötelező az angol is. Franciául pedig a középiskolában tanultam. Egy francia családi kapcsolatnak köszönhetően az ötvenes években rendszeresen jöttek csomagok, ezekben mindig volt Ciné ­Revue magazin és Asterix képregény. Nagyon izgatott gyerekként, hogy nemrég ugyan megtanultam olvasni, de ezeket mégsem értem, miért nem? Így természetesen adódott, hogy az iskolában az orosz mellett franciát fogok tanulni.

Németországban ugyanazokat a dalokat énekelte, mint itthon?

Eleinte német számokat küldtek, de aztán kiharcoltam, hogy a magyar dalaimat énekeljem, természetesen németül, mert a német közönségnek az kellett. Akkor nyugodtam ebbe bele, amikor meghallottam, hogy Mireille Mathieu is németül adja elő az egyik francia slágerét. Mi vendégművészek voltunk, akiket azért hívtak, mert a rengeteg szórakoztató műsort saját művészekkel nem tudták megtölteni. És ez nemcsak Kelet-, de Nyugat-Németországban is így volt. Nyugaton egzotikusnak, érdekesnek számítottunk, mert a misztikus vasfüggöny mögül jöttünk. Nemkülönben a franciáknál. Meglepődve látták, hogy ugyanolyan emberek élnek ott is, mint ők, akik énekelnek, és néha még fran­ciául is tudnak. 

Április 13-án nagykoncertje lesz a Budapest Arénában, a tizennegyedik. Gratulálok hozzá. Az arénát megtölteni nagy dolog. Mit gondol, minek köszönhető a töretlen népszerűsége?

Szerintem talán valami olyasmit kap a közönség tőlem, amit máshol nem talál, olyasmit, ami elmond neki egyet s mást, részben a saját életéről is. Ez vonzhatja az embereket, és így kitartanak mellettünk és amellett, amit képviselünk.