Mire ez a cikk megjelenik, Eszter talán már el is készítette Kaliforniában azt a rövidfilmet, amellyel a rendező újabb nagyjátékfilmhez szerezhet anyagi forrásokat. Az elutazása előtti napon azonban még Budán ült velem szemben egy kávézóban, és feltettem neki a kérdést: hogyan lett a hazai filmszakma egyik első női operatőre?
– Kicsit kacskaringós a történet – válaszolja derűsen a karcsú, fiatal nő, csak később derül ki, hogy valójában két kiskamasz édesanyja. – Már gyerekként mindig azt játszottam, hogy keretbe foglaltam az ujjaimmal, amit látok. Mondjuk, a fák lombján átszűrődő fényt. Az első Zenit fényképezőgépet a nagybátyám nyomta a kezembe. Azokkal még fekete-fehér fotókat lehetett készíteni, de az nyilván látszott, hogy „van hozzá szeme a gyereknek”. Nem volt csoda, édesanyám vágó (Törköly Anna – a szerk.), ő is a filmművészetin végzett, akkoriban a televízióban dolgozott, rengeteg filmet néztünk együtt. Inkább az a meglepő, hogy ezek után biológia tagozatra jelentkeztem a Trefort-gimnáziumba. Az volt az álmom, hogy állatmentő leszek Gerald Durrell állatkertjében. Pár hét múlva azonban kiderült, hogy a biológia tagozat inkább a Petri-csészékről meg a papucsállatkákról szól. Micsoda csalódás! Szerencsére a biológia-tanárnőm észrevette, hogy nem erre számítottam, és a nyári táborban a fotós csoportba osztott be. Amikor a hívófolyadékban előjött az első fotóm, el is dőlt a sorsom. Kitűnően érettségiztem, és utána meg akartam célozni az operatőr szakot. Édesapám (Csepeli György szociológus – a szerk.) azonban határozottan ellenezte. Legyen egy normális diplomám, végezzem el, mondjuk, a jogi egyetemet! Kislány voltam még, és nagyon szerettem volna apámnak megfelelni, elváltak a szüleim, hiányzott nekem. Engedtem a parancsnak, de végigkínlódtam azt a hat évet. Előadásokra nem jártam, mert folyton moziban ültem, és közben áthallgattam a cseh szakra, mert tudtam, hogy Prágában jó az operatőrképzés. Gondoltam, majd oda felvételizem titokban. Végül csehből nem szereztem diplomát, mert közben itthon felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakára. A felvételi vizsgák – öt forduló volt – pont egybeestek az államvizsgáimmal, úgyhogy három hónapig gyakorlatilag nem aludtam. De ahogy egyre előbbre jutottam a felvételi rostákon, annál nagyobb lendülettel tanultam. Édesapám csak a későbbi osztályfőnökömtől, Kende Jánostól tudta meg, hogy felvételizem hozzájuk. Meglepetésemre attól kezdve csak ez érdekelte, drukkolt, hogy sikerüljön a felvételim. A jog mellékessé vált. Akkor derült ki, hogy valaha ő is a filmezésről álmodott.
Ezt én is meg tudom csinálni!
Csepeliék gyermeke tehát valóra váltotta édesapja álmát. Mintha hallottunk volna már hasonló történetet! Ez a gyermek azonban történetesen lánynak született, s mint ilyen, kakukkfiókának számított az operatőr szakon. Osztályfőnöke ugyan mindvégig bízott benne, és ez sokat jelentett Eszternek, de sokan folyamatosan kellemetlenkedtek. Hogyan fog ő nőként egy súlyos kamerával rohangálni? Egyáltalán, hogy képzeli azt, hogy család mellett majd hónapokra elutazik forgatni? Bénító méregként kúsztak Eszter agyába a mondatok, úgy érezte, nem hibázhat. Ez pedig köztudottan nem tesz jót a kreativitásnak. 2014-ben mégis az ő Szőcs Petra rendezővel forgatott rövidfilmjét, A kivégzést hívták meg a cannes-i filmfesztiválra. Végül ez lett a belépője Amerikába…
– Erre azonban még várnom kellett, mert az egyetem után azonnal megszületett a lányom, majd két év múlva, 2015-ben a fiam is – meséli tovább immár felszabadultan, négy nagyjátékfilmmel a háta mögött Eszter. – Harminchárom évesen úgy éreztem, ezt később nem tehetem meg. Naiv voltam? Vagy kivagyi? A lényeg, hogy mindent akartam, és nem hittem el, hogy nekem nem jár. Csak amikor már szoptattam a babát, ébredtem rá a szörnyű valóságra: ezzel ki is iktattam magam a szakmából. Úgy tűnt, soha nem fogok tudni labdába rúgni azok mellett a férfi operatőrök mellett, akik egy életen át szabadon mozoghatnak a világban. És ekkor, mint valami égi jelre, rábukkantam egy amerikai filmes folyóiratban egy interjúra: egy női operatőr nyilatkozott benne arról, hogy megszületett az első gyereke, de hamarosan ismét felveszi a kamerát… Hát mégiscsak lehet ezt a foglalkozást nőként űzni? Csak a hazai közeg húz le ennyire? A cikk végén ott volt a nő e-mail-címe, azonnal írtam neki. Kiderült, hogy ő Robert Richardson felesége, aki nem más, mint Tarantino operatőre. Micsoda véletlen, akkoriban épp Richardson volt a példaképem! Imádtam a markáns stílusát. Tudtam, hogy Amerikában a női operatőrök már hallatják a hangjukat, és követelik a részüket a filmes munkákból. És azt is, hogy Kaliforniában erre nagyon is vevő a piac. Ki kell oda jutnom! Azonnal megnéztem néhány amerikai operatőrnő munkáját: hiszen ezt én is meg tudom csinálni!
