Az Y és a Z generáció tagjai, azaz akik 1980 és 2009 között születtek, talán nehezen hiszik el, pedig tény: a Keleti pályaudvartól a belvárosig, a kis- és nagykörutakon egymást érték az üzletek. Az ötvenes évek hiánygazdasága után egyre nagyobb választéknak örülhettek az emberek. Importcikkeket ritkán árultak ugyan – valódi francia kölnit csak a Filmhíradóban láthattak a nők –, és akadtak még hiánycikkek is, de a típusszandál, típusruha időszaka lejárt. A Kossuth Lajos utcában télen-nyáron korzózott a nép, hogy az Iparművészeti bolt, az Úttörő Áruház, az Óra-Ékszer, a Keravill vagy az Aranypók kirakatait böngéssze.
Mozgó mackó, világító űrhajó
Már a 20. század elején is a Kossuth Lajos utca volt az egyik legfontosabb bevásárlóutca. A 9. szám alatt Holzer Simon Divatházának óriási, emeletes kirakatai nagyszerű vevőcsalogatónak bizonyultak: az üzlet remekül ment. A harmincas években az új tulajdonos az üzletházára felkiáltójelet formázó, hatalmas neonfeliratot csináltatott. Ennek a helyére került az 1950-ben megnyílt Úttörő és Ifjúsági Állami Áruház labdázó úttörőket ábrázoló neonja, amire biztosan sokan emlékeznek még. A régi épületet Forgó Gábor tervei szerint, igényesen alakították át, ablakait keskenyebbekre cserélték, a belépőt elegáns terek, vajszínű és rózsaszínű márvány fogadta, valamint Kovács Margit keramikus aranyhalas, világtérképes medencéje. Hogy Amerika hiányzott róla? Senki nem reklamált miatta. A csillogó karácsonyi kirakatok mozgó játékait, a mackót, a vonatot, a világító űrhajót minden gyerek látni akarta.
Az Úttörő mellett, a 15. szám alatt működő cipőbolt már bakfisként is elvarázsolt. Az egykori Münchengrätzi cipőüzlet 1937-ben nyílt meg, és szerencsére túlélte a világháborút. Csodás, mahagóni burkolatos berendezését, rozsdamentes acéllal szegett portálját a kor neves iparművészei alkották. Üvegezett polcokon, tárlókban helyezték el a cipőket, csillogó csőbútorokon ülve próbálhattunk, mintha csak egy lábbelimúzeumban jártunk volna. Igaz, itt soha nem volt önkiszolgálás, viszont békebeli, megbecsült vásárlónak érezhette magát az ember.
Corvin: „a nagy leleplezés”
A város legpompásabb kirakatait a Corvin Áruházban láthatták a pestiek és a Keletibe érkező vidéki vásárlók. A Corvinnak már 1926-os nyitásakor huszonhárom kirakata volt, s marketingosztálya a kor legismertebb grafikusaival dolgoztatott. Kora tavasszal és kora ősszel az áruház egész kirakatsorát eltakarták, elhelyezték az új dekorációkat, árukat, majd valamennyi kirakatról egyszerre hullott le a lepel. A vásárlók pedig esőben, hóban, tikkasztó hőségben figyelték „a nagy leleplezést”. A Corvin Áruház sokat vesztett ugyan egykori fényéből a szocializmus éveiben – a tér felé néző homlokzatot 1967-ben alumíniummal burkolták –, de a vevők így is szerették. „Minden szinten szinte minden” kapható volt, a szögtől az esőkabátig, és a kirakatok előtt folyamatosan sokan bámészkodtak. Amikor a televízió még luxuscikknek számított, az emberek a kirakatba állított készüléken néztek meg egy-egy focimeccset vagy a tévéhíradót. A Corvin kirakataiban jelentek meg először a nyári és téli nagy vásárok árucikkei; a vevők türelmetlenül várták a leértékelések miatt. A kirakatrendező szakma népszerűnek számított a fiatalok körében, az 1955-ben létrehozott szakmunkásiskolában mindig túljelentkezés volt. Pedig nem volt könnyű dolguk! Dermesztő hidegben és izzasztó melegben, kevés eszközzel kellett dolgozniuk, ráadásul minden állami ünnepre lelkesítő csendéleteket kellett készíteniük.
Így került sokszor a csizma az asztalra. „Könyvet minden dolgozó kezébe!” háttér a cipőüzlet kirakatában a szandálok és papucsok mögé, és „Éljen az új kenyér ünnepe!” plakát a cipőkrémek és a súrolópor mellé… Akadtak, akik túlteljesítették az elvárásokat. Az ötvenes években egy hentesüzlet sertészsírból megformált Rákosi Mátyás-fejet állított a kirakatba a kolbászok közé. A szobrot este még meg is világították: a lámpák fényének melegétől azonban a „vezér” zsírfeje olvadni kezdett. A legenda szerint a húsboltot másnap már új vezető nyitotta ki…
Bálteremben a kempingosztály
Budapesten számos patinás üzletben vásárolhattunk, többek között a Népköztársaság útján található Divatcsarnokban, ami 1957-ben nyitott meg újra. Elődje, az 1911-ben épült Párisi Nagy Áruház a kortársak szerint nemcsak az Andrássy útnak, hanem a francia fővárosnak is díszére vált volna. A belépőt márványoszlopos hall fogadta, szemben a díszes lépcsőfeljárat, körös-körül a teraszszerűen elhelyezett áruosztályokkal. Az üveges liftekből a látogatók áttekinthették az üvegtetős árucsarnok minden részét. A csodalifteket elsodorta ugyan a háború, de az áruház nagyszerűsége később is érezhető volt. Több oldalról megtekinthető, óriási kirakataiban a konyhafelszereléstől a kerékpárig, a harisnyától a télikabátig nagyon sokféle árut szemlélhettek meg a vevők. Amikor először jártam benne, meglepett az első emelettől pár lépésnyire nyíló, pompás terem. Hogy került ez ide? Nos, a szomszéd házból. Az 1884-ben épült Terézvárosi Kaszinó Lotz Károly mennyezetfreskóival díszített, aranyban tündöklő bálterme csodák csodájára a világháborút sértetlenül túlélte. Mivel a kaszinózás kiment a divatból, az elegáns termet egyszerűen a Divatcsarnokhoz csatolták. Igaz, a kempingfelszerelések, sátrak, gumimatracok furcsán festettek az aranyozott stukkók, metszett tükrök, kristálycsillárok alatt, de senkinek nem jutott eszébe, hogy másra is használhatnák a pazar helyiséget. Csak évekkel később nyílt benne kávézó, amikor az áruházat az Alexandra könyvkiadó működtette. Ma pedig piszkos ablakokkal, elhagyatva áll a még most is gyönyörű, szecessziós épület…
Lila ernyős S-Modell
Értékes, faburkolatos kirakattal büszkélkedhetett a Petőfi Sándor utcai textilbolt, ahol nagyon szerettem vásárolni. Brammer Ödön, a „szövetkirály” gyapjú-, gyapot-, és selyemkelmeüzlete 1924 és 1944 között működött itt, ezt a pompás, neobarokk berendezést is Forgó Gábor tervezte. Védett műemlék, ma ingatlanirodának ad otthont.
Különleges kirakatokkal büszkélkedhetett a Vörösmarty téri Luxus Áruház, amely 1963-ban, hosszas ideológiai viták után nyílt – valóban szükségük van-e a szocialista lányoknak, asszonyoknak efféle luxuscikkekre? Hat-nyolcszáz forintos spanyol, nyugatnémet és olasz cipőkre? Givenchy, Chanel, Lancôme krémekre, parfümökre, darabonként hatszáz forintért (amikor ezerhétszáz forint körül volt az átlagbér)? Az idő bizonyította: igen, szükségük volt minderre. A nők inkább nem ettek, de megvették, amit kiszemeltek maguknak a gyönyörű kirakatokban…
1980-ban mindenki valami újra vágyott, divatos akart lenni. Ekkor jelentek meg országszerte a lila kagylóernyős S-Modell butikok. Apró üzletekben, kisszériás, divatos holmikat lehetett itt vásárolni, szemben a nagyáruházak tömegcikkeivel. 1983-ban hetekig szenzációt keltett Pierre Cardin Tanács körúti (ma Károly körút) boltja, kirakataiban az itthon gyártott Cardin blúzokkal, szoknyákkal, öltönyökkel, valamint eredeti kiegészítőkkel.
