„Kedves Dorka, sokan tapasztaljuk, hogy a hetven az új negyven: a nagyszülők tanulnak, utaznak, nyugdíj után is dolgoznak, és így nem segítenek annyit nekünk, lányaiknak-fiaiknak. Értjük, és valahol örülünk is, hogy élik az életüket, de közben ez igen dühítő is tud lenni. Túl nagy az elvárás, hogy vállaljanak részt az unokáikkal járó terhek viseléséből?”

Régen az idősek fő társadalmi funkciója az volt, hogy biztosítsák a hátteret, míg a munkaképes gyerekeik megkeresik a betevőre valót. Így mondhatjuk, hogy papírforma szerint jogos az elvárásunk, hiszen szükségünk van (vagy lenne) a gyerekek felneveléséhez a nagyszülők részvállalására. Viszont a változások korát éljük, az elmúlt pár évtizedben az idősebbek számára is kinyílt a világ, lehetőségeik megnőttek, szerepük is formálódik. 

A kérdés innentől, hogy bármennyire is „igazunk van”, mire megyünk vele? Sokan rekedünk az elvárásaink fogságában, ami rengeteg dühöt és frusztrációt tud szülni, rombolja a lelket és a kapcsolatokat. Ha szeretnénk ebből kilépni, érdemes elgondolkodnunk, miért is várjuk a megmentő nagyszülőket, talán áldozatai lettünk a túlhajszolt életünknek? Mert a mostani szülők sem „csak” dolgoznak, hanem tepernek, hogy megvalósítsák a megvalósíthatatlant: nyolc (vagy akár tíz-tizenkét!) óra munka; tizennégy, minőségben töltött óra a gyerekeikkel (az első három évben mindenképp folyamatosan, mert különben pusztít a bűntudat, hogy nem jó szülők); a háztartás is kér egy-két órát (legyen rend és tisztaság, és egészséges étel is az asztalon); jusson egy óra a párkapcsolatra és legalább ennyi a sportra – ez eddig szűken huszonöt óra, és még nem számoltam az alvást… Ehhez az életvitelhez még két szülő is kevés. Lehet, hogy túl sok mindent szeretnénk egyszerre, vagy nem tudunk lemondani a jóról? ­Nekem döbbenetes volt a felismerés, hogy külön-külön mindent szerettem, amivel telezsúfoltam a napjaimat, csak összességében nem kaptam tőlük levegőt a saját életemben.

Gyermeki működés a szüleinktől várni a megmentést, ám lelkileg nehéz, akár szakember bevonását igénylő folyamat a tőlük való érzelmi leválás, érzelmi függetlenedés. De ha sikerül eljutnunk odáig, hogy egy szülőnek nem dolga a felnőtt gyerekét boldoggá tenni, akkor ezzel párhuzamosan hozzáférhetővé válik a belső, magunkat megsegíteni tudó erőnk, amivel nagyon hatékonyan léphetünk a boldogság és a boldogulás felé!