Gyerekkorunk legszínesebb fantáziája, hogy úgy beszéljünk a barátokkal, mint a sci-fikben, egy olyan készüléken, ami mutatja is a képet. Vad remény volt, hiszen vonalas telefon is csak ikerben létezett. A telefon hiányát nagyon jól tudtuk kompenzálni a barátnőkkel, hiszen mindenki sétatávra lakott egymástól, a délutánokat egy padon töltöttük, és be nem állt a szánk. Mintha nem együtt töltöttük volna az elmúlt nyolc órát, még vagy négyet átbeszéltünk. A séta mint program teljesen elfogadott volt, ő elkísért engem, én visszakísértem őt, még háromszor lenyomtuk a távot, hogy alaposan kielemezzünk egy-egy történetet.
Hol maradt el mindez? Van mobilunk, csevegőprogramunk, látjuk egymást közben videón, ingyen beszélhetnénk számtalan felületen, és mégsem tesszük. Írunk, képet küldünk, emojit, esetleg hangüzenetet. Hiányzik a beszélgetés. Amikor csak azért találkozunk, hogy kérdezzünk, felelgessünk, még kérdezzünk, és válaszokat várjunk. Amikor nincs mozi, képnézegetés, valaki oldalának az ellenőrzése, csak a szavak.
Nehezíti mindezt, hogy mire találkozunk egy baráttal, már tudjuk, hol volt az ünnepek alatt, mekkorát nőtt a gyereke, és mit főzött a hétvégén, hiszen posztolta. Mi pedig lájkoltuk.
Pedig micsoda hatása van egy jóízű baráti beszélgetésnek! Kitesszük, bevalljuk, szétcincáljuk a problémákat. Közben, mintha hatalmas súlyokat dobálnánk le, a végére megkönnyebbül a lelkünk, a jövő sokkal reménytelibb. Pedig nem történt semmi, csak beszélgettünk egy jót.