Mi az az öt téma, amiről felkészülés nélkül tudnál félórás előadást tartani? – ez a kérdés évről évre megjelenik a különböző internetes oldalakon, és idén a közösségi médiát is meghódította. Sztárok, influenszerek és civilek lelkesen osztják meg, miről szeretnek a legjobban beszélni. A repertoárban mindent megtalálni a környezetvédelemtől az angol focin és a második világháborún át a középkorú nők arcápolási rutinjáig. Ahogy egyre több ilyen posztot olvastam, feltűnt, hogy nagyon is kiszámítható, ki miről szeret értekezni, és kicsit szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy pont ezeket nem hallgatnám meg tőlük, mert mindig ugyanazt ismételgetik. Nincsenek illúzióim magammal kapcsolatban sem, pontosan tudom – mert a gyerekeim a fejemre olvasták –, hogy nekem is vannak túltárgyalt vesszőparipáim, de nemrég szembesültem vele, mennyire fontos lenne tudatosan új dolgokról beszélgetni.
A játszóteres anyuka bandám tagjaival húsz éve ismerjük egymást, és játszótérre már rég nem járunk, a barátság mégis egyre erősebb lett az évek alatt. Mindent megbeszéltünk már ezerszer, és mindent tudunk egymásról. Legalábbis ezt hittük mostanáig, ám egy társasjáték új távlatokat nyitott. A saját életünkre, gondolkodásunkra vonatkozó kérdésekre kellett válaszolni számokkal, és megtippelni, hogy a többiekhez képest hol állunk. Voltak felvetések, amelyeken egyszerűen jót nevettünk, vagy amelyekre csak egy-két mondatot pazaroltunk (például: Mennyi pénzért dolgoznál egy évig sarkkutatóként?), akadt pár teljesen hétköznapi kérdés, amelyekről hosszú perceken át diskuráltunk (Mennyire jössz ki a kisgyerekekkel?), és akadtak olyanok, amelyekből kiindulva igen heves, mégis élvezetes vitába bonyolódtunk (Mennyire tartod magad feministának?). Nemcsak egymást, de saját magunkat is jobban megismertük, és megegyeztünk, hogy a legközelebbi játékra saját kérdésekkel is készülünk. (Egy százas skálán mennyire szeretnél manó lenni a moha között?)
ALKALOM SZÜLI A NEVETÉST
Lejárt lemeznek hangzik, hogy „régen minden jobb volt”, a beszélgetésekre azonban mégis igaz. Sárvári Györgyi pszichológus szerint ennek egyik oka, hogy hiányoznak a megfelelő keretek.
– Byung-Chul Han filozófus elmélete, hogy a rítusok adják meg azt az időben, amit a tárgyak a szobában, de a rítusoknak kezd leáldozni, és ez tönkreteszi a mentális egészségünket. A beszélgetések is azért tűntek el, mert nincsenek meg hozzá a keretek, szertartások, és a semmi mentén nagyon nehéz egy jóízűt beszélgetni. Régen az összes többszereplős esemény – például a falusi életben a különböző munkák – lehetőséget teremtettek a kapcsolódásra. Természetes volt az emberek számára, hogy nemcsak néznek maguk elé, hanem beszélgetnek baráttal, rokonnal, ismeretlennel. Ez működött a városi szalonokban is, a legtöbb munkahelyen, a tömegközlekedési eszközökön, vagy felénk, Szekszárd környékén például szüretkor. Nem tudhattuk előre, ki kerül a sor másik oldalára, de biztosan szóba elegyedtünk, együtt nevettünk, és néha belehallgattunk a többiek beszélgetésébe.
Mára ez a nyitottság, egymásra reflektálás szorult vissza. Vannak beszédpaneljeink, azokat pakolgatjuk egymásra, és hangoztatjuk lelkesen. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult a közösségi média posztolási kultúrája; kiírunk, megosztunk valamit, amire a többiek kommentelnek, vagy dobnak egy szívecskét, de érdemi párbeszéd nem alakul ki. Ráálltunk a kinyilatkoztatásra, tájékoztatásra, de a hagyományos kommunikáció kétoldalú, ahogy az iskolában is tanultuk; van a beszélő meg a befogadó, és ezek a szerepek cserélődnek.
MINT EGY FALAT KENYÉR
Hány barátot veszítettünk el azért, mert összevesztünk politikán, oltáson, meggyőződésen? Az elmúlt években szakadékot vájt a véleménykülönbség az emberek közé, de ha megkapargatjuk a felszínt, mást is találunk.
– Egy kapcsolat sosem csak a politika vagy az oltáskérdés miatt szakad meg, sokkal inkább azért, mert korábban is voltak rajta repedések – mondja Sárvári Györgyi. – Egy élő barátság, amelyben rendszeres a beszélgetés, a kapcsolódás, nem megy tönkre elvi kérdéseken. Bármilyen emberi kapcsolat csak akkor maradhat életben, ha beszélgetünk. Nem találtunk ki mást vagy jobbat a kapcsolódásra, mint a beszélgetés, de az állandó rohanás, az egyéb szórakozási lehetőségek, a túlhajszoltság miatt egyre kevesebb időt szánunk rá, és egy idő után elfelejtjük, hogyan kell. Sokan nem tudják, hogyan kellene kérdezni; elmondják, amit akarnak, de nem érdeklődnek a másik felől. Van olyan is, aki magától nem beszél, csak kérdésre válaszol, de odáig már nem jut el, hogy visszakérdezzen, így elhal a beszélgetés. A small talkot lehet jól művelni, egyszerű témakörökből is kialakulhat egy egészséges kérdezz-felelek. Elengedhetetlen hozzá az odafigyelés, és ez igaz a gyerekekkel való kommunikációra is. Amikor a kis ovis elmondja, hogy nem volt jó az ebéd, akkor másnap megkérdezhetjük tőle: ma már jobb volt? Ha szereti a kutyákat, javasolhatjuk, hogy számoljuk meg, hánnyal találkozunk hazáig. A családi asztalnál pedig nemcsak kérdezgetni kell, hanem meséljünk mi, felnőttek is, hogy mi történt velünk, kivel találkoztunk, mit láttunk. Ezzel nemcsak gördülékenyebbé, élvezetesebbé tesszük a társalgást, de jó példát mutatunk, és lehetőséget teremtünk, hogy megnyíljanak a családtagok. Meggyőződésem, hogy azért is fogyasztanak az emberek olyan sok podcastot, mert akkora hiányunk van emberi beszélgetésekből, hogy akár másokét is szívesen hallgatjuk. Ez egy életkortól és nemtől függetlenül népszerű műfaj, mert a gondolatok hamarabb elindulnak akkor, ha társalgunk, vagy mások beszélgetését hallgatjuk, olvassuk. Jobban megérint minket egy párbeszéd, mint egy kinyilatkoztatás.
