Merthogy a húsvéti sonkát megörököltem. Amíg az élet adta, mindig férfiember intézte. Gyerekkoromban apám a saját vágásunkból, aztán a családunkban a férjem. Megvette, hazahozta, megsütötte, és az icinke-­picinke… Nem, nem, félre a viccelődéssel, a húsvéti sonka nálunk több mint hagyo­mány, több mint kötelező rítus, a húsvéti sonka ügye, kezdettől a végkifejletig: szertartás. Most már az én szertartásom.
Ott kezdődik, hogy az ember odamegy Bandi bácsi standjához – Bandi bácsit is örököltem –, ahol a különböző nagyságú, Kecelen sózott, pácolt, füstölt sonkák és sonkadarabok lógnak. Megáll alattuk, és szakértő szemmel vizsgálódni kezd. Mekkora kéne? Az a mekkora beleférne-e a magas falú lekvárfőző lábosba? Jó lenne csont nélkül. Húsos legyen, de ne száraz. Meg azért az a kis zsíros csík ott a bőr fölött nem ártana… Vizsgálódom. Nem sok eredménnyel. Akkor aztán jön Márti a maga keceli egyértelműségével, és azt kérdezi:
– Hányan lesztek?
– Közel húszan.
Most Márti vizsgálódik. Forgatja a sonkákat, nézi, tapogatja. Rövid szemlélődés után megfogja az egyiket.
– Ez lesz a jó.
Gyönyörű, formás darab, mégis elszörnyedem. Mekkora… Hogy bírok én el ezzel? Márti látja a döbbenetet.
– Ide figyelj, ennyi embernek…
Leméri. Hat és fél kiló. Kisebb vagyon.
– Keressek kisebbet? – kérdezi.
– Ne – mondom beletörődve –, egyszer egy évben főzünk húsvéti sonkát! – Leszurkolom az árát, beleügyeskedjük a szatyromba.
– Segítsük a kocsiig? – kérdi, de akkor már valahogy fölkanyarítottam a hátamra, és két tormaszállal a kezemben viszem a zsákmányt – ez hát megvan!
Otthon irány a kisház. A satupad tetejéről, két könyvesdoboz, egy radiátor, egy kiselejtezett forgószék, egy dióval teli hátika alól valahogy előbányászom a jókora lekvárfőző lábost. Fölcipelem a konyhába a sonka mellé, konstatálom, hogy egy csücske ki fog lógni. Sebaj!
Márti szavait bevéstem, egy teljes napig ázzon hideg vízben, s aztán annyi órát főjön, ahány kiló.